Tomi Falcsik
Tomi Falcsik
2020. december 1. 09:09

A borzalom melegágya

Nem saját írásunkat közöljük, hanem egy 28 évvel ezelőtti beszélgetést, amely az AIDS világnapa miatt aktuális. L. Réti Anna 1992-ben egy HIV-pozitív férfival készített a Kurírnak interjút. Akkor még nem volt elérhető a HIV ellen antiretrovirális terápia, az óvszeren kívül más megelőzési mód sem volt.

Na jó, egy megelőzési mód persze volt, az absztinencia, amelyet még a mai napig is sokan próbálnak másokra erőltetni. Az interjúból aztán kiderül, hogy ez miért nem életszerű.

„A”, az interjúalany a néhol érzéketlen, sőt, kifejezetten idióta kérdésekre is nagyon érdekes választ ad, Bár AIDS-betegnek említi „A”-t az írás, valószínűleg inkább HIV-pozitív volt, aki még messze állt az AIDS-stádiumtól.

Az interjú öt darabban jelent meg, naponta egy résszel 1992. szeptember 7. és 11. között. Két évvel járunk a rendszerváltás után, a többnyire homofób társadalom pedig a melegeket okolta az AIDS miatt.

Az írás tartalmán nem változtattunk, azonban a könnyebb olvashatóság érdekében újratördeltük és illusztráltuk azt. Alább tehát L. Réti Anna 1992-es írása.


Halálra ítélve

Korunk egyik betegsége az AIDS. S ha azt mondom, AIDS, jó részt felháborodva, semmint sajnálkozva azt válaszolják rá: a melegek! Ők hordozzák, ők terjesztik a halált hozó vírust. Volt üldözendő, büntetendő, tekintették betegségnek, csak egynek nem lehetett tekinteni: nem létezőnek. Az AIDS betegséggel a homoszexualitás új dimenziót kapott. felszabadította a társadalom leplezetlen dühét. Nincs elég bajunk, gondunk, még ez is. Ez a félelem, amivel együtt kell élnünk, hogy akár véletlenül is megkaphatjuk. Mielőtt hozzáláttam ehhez a riportsorozathoz, hogy tallálkozzam egy homoszexuális AIDS-beteg férfivel, szükebb környezetemben közvéleményt kutattam. Egyetlen sem volt, aki az együttérzés, vagy a sajnálkozás legcsekélyebb jelét mutatta volna. Elítélőek, kirekesztőek, felháborodottak voltak a vélemények, leginkább egyetlen mondatba foglalható össze: úgy kell nekik! Azt gondoltam, amikor — közvetítő útján — létrejött a találkozás, riportalanyommal közlöm, mi az emberek véleménye.

L. Réti Anna A borzalom melegágya címmel megjelent interjúsorozatának részlete a Kurír napilap 1992. szeptember 7-i kiadásából
L. Réti Anna A borzalom melegágya címmel megjelent interjúsorozatának részlete a Kurír napilap 1992. szeptember 7-i kiadásából
ADT

A. fertőzött, de még dolgozik. Harminckét éves. Egy csöppet sem volt meglepődve azon, amit tőlem hallott, Hallja maga is, legközvetlenebb ismerőseitől, barátaitól, akik természetesen sem azt nem tudják, hogy beteg, sem azt, hogy homoszexuális. Igazán érdekelt, hogyan lesz valakiből homoszexuális, mi az a természetellenes vonzódás, ami a saját neme felé löki. Hogyan keletkezik? Egyáltalán tetten érhető-e az a pillanat, amikor rádöbben, hogy ő más, mint a többi társa, barátja, család jának tagjai.

– Soha, senkinek be nem vallottam volna azt, hogy örömet csak a saját nemem szerez nekem, s soha nem is beszéltem volna arról, hogy homoszexuális vagyok, de mióta tudom, hogy a halálraítéltek kategóriájába tartozom, vállalkoztam erre a sorozatra. Tehát?

– Kérem, beszéljen a családjáról.

– Most azt várja tőlem, hogy valami zsarnok apát tartsak magam elé pajzsként, vagy kizárólagos női környezetet, a hajamat loknikba fésülték és lányruhába járattak kiskoromban. Egyikről sincs szó. Az igaz, hogy kicsit sok nő volt a családomban, anyám, nagyanyám, nagynéném, két nővérem, mind együtt éltünk. Az apámat nagyon korán elvesztettem, de anyám a tisztes időt kivárva ismét férjhez ment, és nevelőapám nagyszerű embernek és igaz barátnak bizonyult, aki mindig jó irányba terelte az érdeklődésemet.

Nem jártam lányruhákban, hajamat mindig rövidre nyírták, mindig fiús játékokat játszottam, nevelőapámmal sokat sétáltunk, s ezeken a sétákon nyiladozó értelmem szintjén csupa okos dolgot hallottam. Nem tett kivételt azután sem, hogy megszületett a kisöcsém. Kapcsolatunk azután is ilyen meghitt maradt.

Az anyámat, a nagyanyámat imádtam és anyámat imádom ma is. Nincs olyan évforduló, ünnep, névnap, hogy a nagyanyám sírjára ne vinnék virágot. Boldog, kiegyensúlyozott gyerekkorom volt.

– Óvodai, iskolai vonzódások, szerelmek egy cserfes kislányba?

– Nem emlékszem ilyenre. Az óvodában a fiúkkal játszottam, sok barátom volt közülük, a születésnapokra meghívtuk a lányokat is, játszottam velük is, de ahogy visszaemlékszem, érzelmileg egyikhez sem vonzódtam. Nem volt köztük se bizalmasom, se barátom.

Az iskolában sem?

– Ott sem. Nem akartan nekik imponálni, nem hősködtem előttük.
Ahogy így visszaemlékszem, nem vágytam arra, hogy az érdeklődés — és ezen belül a lányok érdeklődésének — középpontjába kerüljek. De a fiú barátaimat nagyon szerettem. Velük bizalmas voltam, akkor nagynak látszó titkokat osztottam meg velük, hogy szeretnék a világűrbe repülni, meg hasonló marhaságok.

És kamaskzorban, amikor a fiúkat és a lányokat is izgatni kezdi a nemiség?

– Az lehetett az első jel, amit én akkor egyáltalán nem vettem komolyan, vagy legalábbis nem olyannak, amely vízválasztónak számított volna, hogy a fiúk elkezdtek arról beszélni, mit lehet a lányokkal csinálni. Hebegve, izgatottan, izgalommal, lángoló arccal, már a puszta említése is extázisba hozta őket. Bennem ez semmiféle érzelmet, izgalmat nem ébresztett.

Általános iskolában, gimnáziumban nem volt lány, aki szerelmes lett volna magába?

– Dehogynem. Kaptam leveleket, én is írtam. Csókolóztam velük, de semmi izgalom, vagy ilyesmi. Azt hittem, ez ilyen, nem volt benne tapasztalatom. Gondoltam, a többi fiúnak is ezt jelenti.

Elmerengeni egy szón, a kezének érintésén, a csókjának ízén?

– Semmi. Mintha az ajtófélfát csókoltam volna meg. A többi fiú ha csak beszélt róla, már elélvezett.

– Lehet, hogy csak a lány volt szerelmes?

– Talán.

Mint a villámcsapás

Ezekről a hideg és üres kis szerelmi próbálkozásokról nem kérdezte apját?

– Nem. Valószínű azért, mert gyanakodtam. Tényleg azt hittem, ez a természetes. Én nem rszketek, ha egy lánnyal össeborulok.Mit tudja egy 14-16 éves fiú, hogy mi a szerelem, a testiség!

Na de később, 18-20 évesen sem tudta?

– Lehet, hogy nevetséges, vagy egyenesen hihetetlen, de húszéves koromban még szűz voltam. Pedig de sokan akartak elcsábítani. Hol a körülmények miatt tértem ki, hol azért, mert a lány nem tetszett. De előtte még történt valami.

Mi történt?

– Másodikos gimnazista voltam, amikor az egyik tanárom megbetegedett. Kórházba került és hosszú helyettesítésre egy végzős fiút kaptunk. Magabiztos volt, izmos, jóképű, jó humorú, az összes lány rögtön szerelmes lett bele, mindenféle köröket szervezett, teli volt energiával, meg hát úgy gondolom, ideje is volt. Nem várta család, nem oktatott másodállásban, Élvezte, hogy a tegnapi diákot most csodálják és tanár úrnak szólítják.

Pont olyan volt, amilyen mindig is szerettem volna lenni.

Én nem voltam szorgalmas diák, felajánlásban, társadalmi munkában mindig utolsó, de ez a tanár nem tudott olyat a száján kiejteni, hogy én ne jelentkeztem volna. Egyszer kispályás focibajnokságot szervezett. Nem voltam kifejezetten jó sportoló, de ügyetlen sem. Rögtön benn akartam lenni a csapatban. Edzésre jártam, ő is beállt közénk egyszer, mert szerette volna, ha az iskolabajnokságot az ő osztálya nyeri. Valamit magyarázott nekem, hogy mit nem csinálok jól, megmutatta és rátette a kezét a vállamra, biztatásképpen. Olyat éreztem, mint a villámcsapás. Elpirultam. Azt
kérdezte: csak nem bántottalak meg? Intettem, hogy nem, hangot nem tudtam kipréselni magamból. Valósággal elrohantam az edzés után. Rettenetesen izgatott voltam és megmagyarázhatatlan szégyenérzetem támadt.

Illusztráció: Fiú egy iskola folyosóján
Illusztráció!

– Így kezdődött volna?

— Egészen biztos. Kerültem ezt a tanáromat, aminek az okát sem tudtam adni. Nem jelentkeztem, ha felszólított, feleltem, a kispályán játszottam, de edzés után rögtön elrohantam. Egyszer szólt, hogy várjam meg. Azt hittem, elájulok az izgalomtól.

– Mit akart. Csak nem?…

– Á, dehogy. Jó szemű pedagógus volt, látta, hogy történt valami, hogy zajlik bennem valami. Azt kérdezte, mi bajom van. Mondtam, semmi. Mert tényleg nem tudtam semmit sem mondani, hiszen még én sem tudtam, hogy bajom van. Nem erőltette, azt mondta, ha majd akarom, elmondom, de kért, ne legyek olyan visszahúzódó, vegyek részt bátran minden játékban, ő ismeri ezt a kamaszzavart, segít, hogy túltegyem magam rajta.

– Mit tett ennek érdekében?

– Megbízott mindenféle feladattal. Szerveztem kémiai szakkört, pedig utáltam a kémiát, szerveztem irodalmi szakkört, kirándulást, papírgyűjtést. Valóságos jobbkeze lettem. Nagyon elégedett volt velem, dicsért, ilyenkor olyan hangosan vert a szívem, azt hittem, kiugrik a helyéből. A föld alá tudtam volna süllyedni, hogy minden alkalommal elpirultam.

Ha azt mondja, hordjam el a Gellért-hegyet, azt is elhordtám volna. Rajongtam érte. Otthon csak róla beszéltem, mint egy példaképről, mint egy érettebb barátról. Nevelőapám mondta ki az első olyan szót, ami belém hasított.

„Kezdek féltékeny lenni a tanárodra, elvesz tőlünk. Csak be ne melegedj!”

Anyám persze rögtön a védelmébe vett, hogy lehet ilyet még csak tréfából is mondani?! Apám ünnepélyesen visszavonta, szent volt a béke újra otthon. De nem bennem.

– Csak nem ez világosította meg?

– Akkor még csak azt éreztem, hogy valami olyan mozgás támadt bennem, aminek nem tudom az okát. Egy biztos, ha ez a tanár nem marad ott, talán kimaradok az iskolából, talán le sem érettségizem, olyan zavar támadt bennem. Akkor csak azt tudtam, neki akarok megfelelni.

Az érettségi banketten úgy váltunk el, ha bármi bajom, gondom támadna, ő mindig a barátom, bármikor megkereshetem. Egyetemre jelentkeztem, Pestre kerültem vidékről, s mint afféle vidéki fiú, nehezen helyezkedtem el a pesti közegben.

Anyám barátnőjénél albérlet. Az egyik évfolyamtársnőm csábított el, a saját lakásomon. Óriási csalódás volt. Azt mondta, nem baj, ha az első nem úgy sikerült, majd később jobb lesz.

Nem lett jobb. Sőt.

Ahelyett, hogy jobban vonzódtam volna ehhez a lányhoz, már a puszta gondolat, hogy feljön hozzám, idegességgel és rémülettel töltött el. Potenciálisan férfi voltam és mégsem ment a dolog. Szakítottunk. A lány sírt, legszívesebben én is ezt tettem volna.

Egyedül maradtam, akkor gondoltam arra, meg kellene keresni ezt a tanáromat, hiszen azt ígérte, bármikor, bármiben segítségemre lesz.

– Megkereste?

– Nem. Mert történt valami.

Napi húsz óra szorongás

– Mi történt ekkor?

– Kívántam is azt a lányt, meg nem is. Mindenesetre összejött, de hogyan? Minden fiú boldoglett volna ettől az alkalomtól, a lány gyönyörű volt, akarta is. Én is. És már-már csőd, amikor felvillant előttem annak a tanáromnak az arca, akibe — most már utólag tudom — kamaszként szerelmes voltam. Minden prímán ment, csak fel kellett valahányszor idéznem a tanárom arcát…

– Ez már bizonyosság volt?

– Még mindig nem. Gondoltam, csak a hely tette, amiért ez az emlék ilyen elemi erővel jött elő. Vissza Pestre. Kerestem a kalandokat, úgyszólván nőfaló hírébe kerültem. Egyetlen percre sem telt örömem az egészben, és csak úgy jött össze, ha újra és újra felidéztem azt a férfiarcot.

– Beszélt erről valakinek?

– Nem tudtam. Pedig kellett volna. Bár lehet, hogy az sem változtatott volna semmin. Egy buliban voltam. Szokásos. Fiúk, lányok.

Bemutatnak egy új fiút. Valahogy más, mint a többi. Ő kezeli a magnót, a gramofont és nem táncol. Mindenkihez kedves, mindenki kedveli. Mellé ülök, beszélgetünk. Komoly férfibeszélgetés, amilyet nőkkel nem lehet. Elragadnak a lányok, hogyisne, egy ilyen jópofa srác csak ül és beszélget. A fiú azt mondja, olyan jót beszélgettünk, folytassuk valahol, megadja a telefonját.

Másnap hívom. Leülünk egy presszóban. Valami könyvről kezd beszélni. Magam sem tudom, miért, félbeszakítom, és számomra is váratlanul elmondom neki az egész szerelmi életemet, mert úgy érzem, megfulladok, ha egyszer nem szólok róla valakinek. Igen, pontosan érzem, hogy ez a lelki barát hiányzott eddig az életemből. Hallgat. Komolyan. Hosszan. Várom, hogy mit mond. De nem szól.

Kezemre teszi a kezét, a szeme könnyes, s azt mondja: megértelek. Én is.

Naivul azt kérdem: te is csak így tudsz? És akkor bevallja, hogy fiúkkal. Elrohanok.

– Ebből a találkozásból nem lett semmi?

– Amikor elrohantam, egymás után hívtam a lányokat, bizonyságot akartam, hogy nem igaz, nem vagyok homoszexuális, végre az egyik hajlandó volt. Nem ment. Ilyen undort még soha nem éreztem. Tőle, magamtól, az egész világtól. Másnap felhívtam a fiút.

– Meglepődött?

– Egyáltalán nem. Felvilágosított, hogy ezen az ember keresztülmegy. Önvád, szégyenkezés, megpróbál küzdeni ellene, lehet, hogy sikerül is, lehet, hogy boldogtalanná tesz egy nőt, vagy többet, de ha a véletlen összehozza egy neki tetsző fiúval, akkor világosan, visszavonhatatlanul és bevallottan homoszexuális.

– Így történt?

Szó szerint. Mindazt átéltem, amit annak idején a ka masz srácok, amikor beszéltek a nagy „Ő”-ről.

– És a világ előtt?

Bujkálás, hazudozás. Nekem még hittek, hiszen fel tudtam mutatni jó néhány viszonyt. De az érzéseim, azok olyan vadul löktek felé, nem is érdekelt, hogy talán beszélnek rólam. De nem beszéltek. Az volt a mese, reménytelenül szerelmes vagyok.

– Miközben reményteljesen volt szerelmes…

– Miközben boldog voltam, küzdöttem e boldogság ellen.

Minden szeretkezés után elhatároztam, ez volt az utolsó.

Aztán feladtam. Közben múltak az évek. Anyámék egyre kérdezték, nem gondolok-e már a nősülésre, minden látogatás pokol volt. Ráérek, meg a munkám, az ilyen nyelvvizsga, az olyan. Ez elfogadhatóvá, szalonképessé tette a viselkedésemet.

Illusztráció: ölelkező férfipár
Illusztráció!

Egyszer azzal állt elő a barátom, mondjam el otthon, hogy mi együtt vagyunk. El is mentem, azzal a szent elhatározással, miután megünnepeltük anyám születésnapját, megmondom. De nem tudtam. Izgatottan várt: na mit szóltak? Mondom, én nem tudok velük szexről beszélni. Üvöltött:

„Az Isten szerelmére, ami köztünk van, az nem szex, hanem szerelem, kapcsolat, életközösség.”

Hiába, ezt a családom úgysem értené meg. Anyám belehalna. Ismerem. Megállapodtunk, ezt a témát levesszük a napirendről. Élünk, ahogy tudunk, alibiket teremtve, hogy ne beszéljenek rólunk az emberek.

– Mit gondol, tényleg nem beszéltek magukról?

– Körültekintően, diszkréten csináltuk, nem laktunk együtt. Mesterien tudtam kitérni a randevúk, a meghívások elől. De a bűntudattól soha nem tudtam megszabadulni. Tudtam, hogy homoszexuális vagyok, de nem tudtam elfogadni. Boldog és felszabadult voltam a szerelemben és a szeretkezésben, de a nap huszonnégy órájából húszat szorongtam.

Kifogytak a könnyeim!

A.-t munkája három hónapra vidékre szólítja. Hétvégeken hazajön. Barátja várja, minden a régi. Felhődén. Hétközben telefonok. Aztán hét vége újra otthon. Alig várja, hogy vége legyen és elmenjenek együtt valahová. El is mennek. Érzi, valami változás van.

– Féltékenységi jelenet?

– Nem mondhatom, hiszen semmi jele sincs annak, hogy köztünk válásra kerülne a sor, vagy megtetszett neki valaki más. Csak támadt egy furcsa kis feszültség. Az egyhetes nyaralás azonban mindent helyrehozott.

– Mégis, mi történt?

– Elmentem önkéntes véradásra. És akkor derült ki, hogy fertőzött vagyok. Mivel én senkivel sem voltam, nem kétséges, csak a barátom, szerelmem, társam hozta haza a gyilkos kórt.

Többször visszamentem kontrollra, csak amikor bizonyság volt, akkor tettem le a leletet az asztalra.

– Nem magát vádolta hűtlenséggel?

– Nem. Szörnyű volt! Zokogott, kétségbeesett, azt mondta, megöli magát, nem is tudja, hogyan történt, az a fiatal srác nem jelentett neki semmit. Engem az zavart az egészben a legjobban, hogy még fizetett is érte…

– Egyszerre érte szerelmi csalódás és halálos ítélet…

– Azt kérdezi, miként fogadtam? Az első volt a megrendítőbb, mert felborult vele minden. Egy szerelem, egy szexuális kapcsolat, egy életközösség, mind-mind semmivé lett.

Csak amikor kezdtem feldolgozni, akkor jött a második áramütés; halálra vagyok ítélve.

Nincsenek illúzióim, hogy majd hamarosan feltalálnak valamit, én még éppen beleesem, meggyógyulok, folytatom az életemet, nem, ilyesmivel nem álltatom magam. Tudom, az ítélet ki van mondva, a kérdés csak az, mikor lesz végrehajtva.

– Hogy tud erről ilyen nyugodtan, szinte szenvtelenül beszélni?

– Tudja, mennyit zokogtam én már! Mostanra kifogytak a könnyeim. Megpróbálom a hátralévő időt úgy eltölteni, hogy ne sajnáljam magam minden percben. A családomon kívül úgysem sajnál majd senki, különösen ha kiderül, AIDS-ben haltam meg.

Azt fogják mondani, úgy kell annak a rohadt buzinak.

Az emberek azelőtt sajnálták, lenézték, zsarolták a homoszexuálisokat, az AIDS óta gyűlölik, mert a borzalmat, a gyógyíthatatlan kórt terjesztik. Sokan azt hiszik, a homoszexualitástól keletkezik az AIDS. Mitől van, azt ugye, senki sem tudja, a terjedése pedig attól van, a férfiak közösülésénél a legnagyobb a mikrosérülések veszélye.

– Tudom, hogy buta a kérdés, mégis felteszem: most, amikor már beteg, nem gondolja, túl nagy árat fizetett ezért a szerelmi életért?

– Arra gondol, lehettem volna kevésbé boldog, ha megküzdök az érzéseim, a visszatarthatatlan vonzalmam ellen és maradhattam volna egészséges, aki százhúsz évig él? Megfordult ez is a fejemben. De ami visszafordíthatadan, azzal úgy sincs mit kezdeni. Ha nem is évtizedekig, de egy évtizedig boldog voltam, ha nem is kiegyensúlyozott, mert a világ előtt soha nem tudtam vállalni, hogy nem az vagyok, akinek hisznek.

– Ez teljes élet volt így?

– Először meg kellene fogalmazni, mi a teljes élet. A feleség? Az megvolt.

– Gyerekek? Az életének folytatása?

– Ez az érzékeny pontom. Most talált. Arra a családi életre, amiben otthon részem volt, mindig is vágytam. Jó lett volna, ha vannak gyerekeim. Az emberek előtt nem vállalt homoszexualitás kizárta azt a lehetőséget, hogy örökbe fogadjak egy, vagy akár több gyereket. Még jobban fáj, hogy anyámat nem tudtam unokával megajándékozni.

– Hogyan alakul társával a kapcsolata?

– Vége. Aki rám hozta ezt a borzalmas kórt — és persze magára is — azzal nekem nincs többé dolgom. Sír, könyörög, telefonál, az ajtóm előtt álldogál. De nem nyitom ki. Nem tudom, mi van vele, nem is érdekel. Se a csalást, se a csalódást, se a végzetes betegséget ném tudom neki megbocsátani.

Nincs tanulság?

A nem­csak iskolázott ember, hanem nagy műveltségű, s a kettő nem mindig jár együtt. Szakmájában is kiváló és a humán tudományokban is. Lehet az éveket, hónapokat, napokat számolni?

– Nem, nem lehet. Akkor már jobb, ha az ember nyomban a végső megoldáshoz folyamodik. Én sem akarom a végső stádiumot bevárni, talán lesz erőm hozzá. De gyarló az ember, s bár nem kergetek délibábot, lehet, hogy mégis várni fogom a csodát. Abban megállapodtam az orvosommal, megmondja, mennyi van még
hátra. Egyébként most váltottam orvost.

– Miért?

Mert a megbeszélt időpont ellenére megvárakoztatott. Abban a biztos tudatban, hogy nincs más választásom, mint várni. Feltéptem az ajtót, s megmondtam, nekem nincs olyan sok időm, hogy felesleges üldögéléssel töltsem. Ezt etikátlannak, a másik ember megalázásának tartom. Nem is vagyok hajlandó eltűrni. Engem sürget az idő, nekem még elintézetlen dolgaim vannak.

– Munka?

Természetesen, még van néhány más, amit el akarok intézni, ha nagy is a szó, meg akarok alkotni, hogy nem hiába éltem ezen a földön, ha esetleg nem is jól választottam meg az életformámat, azért még a gondolataimmal hasznos lehettem,
lehetek. A munkán kívül mindent rendezni szeretnék magam körül, a hagyatékot, a temetést, a sírkövet. Miért néz így rám?

– Meg kell hagyni, van lelkiereje.

Ezek fontos dolgok. Utálom a kifizetetlen számlákat, a félbehagyott elszámolásokat. Igen, meg akarom rendelni a sírkövemet, meg akarom beszélni a szobrásszal, akinél megrendelem és akinek el fogom mondani, olyan ember emlékművét kell megalkotnia, aki legalább halálában azonos akar lenni önmagával. Aki vállalni akarja mindazt, amit tett, és ennek ki kell fejeződnie a sírkövemen. De ugyanakkor nem lehet sem giccses, sem ízléstelen. Ha van valami, amit maradéktalanul vállalhatok, az a választékos jó ízlésem. Jobban fogom magam érezni egy olyan szobor vagy relief alatt, amit még láttam megalkotni.

– Ez olyan cinikusan hangzik.

Nem cinikus, csak őszinte. És határozott. Mondtam, nem ülök a halálra várva, mert akkor már tegnap bevégeztem volna.

– Istenfélő?

– Én nem félem, hanem hiszem Istent. De templomba nem járok.

– Arra gondoltam, hogy a homoszexualitást hogyan tudná vele elszámolni.

Az azonos nemek iránti vonzalom vagy szerelem, vagy nevezze, ahogy akarja, nem mai keletű. Hivatkozzak a görög bölcsekre, a rómaiakra, akik megkérdezték a vendégüktől, fiatal lánykát vagy fiatal fiúkát küldjenek-e neki?

A tiltás már a Bibliában benne van. Ha nem csinálták volna, nem kellett volna tiltani.

De nem azért mentem példáért a távoli múltba, hogy felmentsem magam.

– Nem hagy nyugodni a gondolat, ha már így kitárulkozott, mi volt mégis az, ami miatt nem tudta leküzdeni a saját neme iránti vágyát.

– Ez jó kérdés, én is sokszor feltettem magamnak, válaszoltam is rá, de aki nem hasonló, aki nem ugyanebben a koordinátában van, az képtelen megérteni. Neki egyik nő olyan, mint a másik, egyik szebb, másik csúnyább, de mind a kettővel képes szeretkezni, együtt élni. Egyik férfi olyan, mint a másik, de kérdezze meg a női homoszexuálisokat, miért nem kell nekik. Mondhatom, rengeteg gyötrődéssel járt ez az élet, amíg az ember eljut a felismerésig, s még azután is, de erről már beszéltem.

– Most van valakije?

Mit képzel rólam? Lehet, hogy még sokszor fogok vágyakozni, de hogy én ezt a borzalmat továbbadjam? Soha! Ez az én penitenciám. Meddig élek? Három évig vagy három hónapig, mindegy, se új kapcsolatot nem építek, se régit nem újítok fel.

Most megpróbálom azt szeretni az életben, amit szeretni még megadatik. Jó színházat, jó zenét, jóízű beszélgetést, ha még lehet, látni szeremék néhány várost, egy olyan tengerpartot, ahol sejtelmesen kék a víz, bársonyosan puha a homok, s talán korallokat lehet látni a mélyben.

– Sokat és sokszor beszéltünk, de nem engedett magnót használni, nem igazán bízott bennem azt gondolta, ha már nem lesz, felhasználom? Mégis kötélnek állt. Miért?

– A magnónak prózai oka van, utálom, személytelenné teszi a beszélgetést. Hogy a történetem szolgált-e tanulságul? Nem hiszem. Az AIDS borzalmas. A halál közelsége mindennek más értelmet ad. Az életnek is. Ezért beszéltem.

A címlapkép illusztráció!


Szólj hozzá
facebookon!

Szólj hozzá
facebookon!