redblek
redblek
2019. október 18. 05:20

A pszichológusoknak fogalmuk sincs a chemsexről (sem)

Szeptember végén kétnapos szakmai konferenciát tartottak a CEU-n, amire a QUEERLIFE.CO/ magazint is meghívták. Bár az előadások túlnyomó részt szakmaiak voltak, találtunk azért olyat, ami nem csak a pszichológusok számára lehet érdekes.

Korábban már beszámoltunk az LMBTQ menekültekről szóló előadásról, most egy másik előadás, egy másik pregnáns téma lesz terítéken.

A téma az LMBTQ emberekkel foglalkozó mentálhigiénés terápiák, melyet három görög kutató tartott. (Az előadás pontos címe egyébként ez volt: Discrimination, chemsex, mental health services and support networks: bringing forward the experience of the LGBTQ+ community.) A három előadó: Nancy Papathanasiou, Eva Petraki és Philippos Paganis.

Balra Philippos Paganis, jobbra Nancy Papathanasiou
Philippos Paganis (b) Nancy Papathanasiou (j)
Fotó: QUEERLIFE.CO/ Tomi Falcsik

Egy most bemutatott kutatásból kitűnik, hogy irtó sok görög dinoszauruszpszichológus és pszichiáter / pszichoterapeuta van, akik arra sem képesek, hogy a 70 éves tudásukat frissítsék vagy utánanezzenek valaminek, amiről fingjuk sincs.

Nem állítjuk, hogy hasonló lehet a helyzet itthon, de azért elgondolkodtató.

Ők elsőként az ILGA által évente publikált térképről beszéltek, amiből megtudható, hogy egyes országokban általában milyen az LMBTQ emberek helyzete. Ezen a térképen a zöld-sárga-piros színtengelyen jelölik a jó-közepes-rossz skála állapotait, ahol Görögország a halványzöld kategóriában helyezkedik el: van bejegyzett élettársi kapcsolat lehetősége, és a nemi identitás jogi elismerése is létezik 2017 óta. Azonban a kép nem ennyire “zöld”: ha jogokról, diszkriminációról és a mentálhigiénés szakemberek hozzáállásáról és hiedelmeiről van szó, sokkal rosszabb a helyzet. 

Nancy elmondta, hogy csak nemrégiben sikerült végre egyetemi alapképzésen indítani olyan kurzusokat, amik a szexuális kisebbségekkel, transzokkal és nemi identitással is foglalkoznak.

A görög mentálhigiénés szakemberek — de akár az orvosok — attitűdje, tudása, felkészültsége ugyanis a kutatók szerint kb. a középkort idézik: de legalábbis meglehetősen homofób és transzfób. A görög szakemberek ugyanis a mai napig a DSM-III (a mentális betegségeket osztályozó) kézikönyv szerinti “egodisztonikus homoszexualitás” nevű szakkifejezéssel írják le az LMBTQ embereket, ami egy 1980-as kiadású könyv. 1980! Tehát ezzel a már akkor is meghaladott terminológiával patologizálják a görög szakemberek a melegeket. Gyönyörű.

A kutatók hozzátették ugyanakkor, hogy a szakemberek azért nem ilyen direkt módon bélyegzik meg a melegeket, mert azért ők is tudják, hogy elvégre 2019 van, és egy csomó kifejezés akár már büntetőjogi kategóriát is vonhat maga után. Mindenesetre ha nem is közvetlenül, azért éreztetik a páciensekkel, hogy mentális zavarként tekintenek az állapotukra.

Eva Petraki
Eva Petraki
Fotó: QUEERLIFE.CO/ Tomi Falcsik

A kutatásba bevont 700 LMBTQ+ alany magán vagy állami ellátásban vett igénybe mentálhigiénés szolgáltatásokat (pszichológust, pszichiátert, pszichoanalitikust, szociális munkást, tanácsadást, stb.). Az ő tapasztalataikat és visszajelzéseiket összegezte a kutatás. A kutatók abban bíztak, hogy találnak egy erre alkalmas nemzetközi kérdőívet, amit lefordítanak és adaptálnak a helyi viszonyokra, de ilyen egyáltalán nem volt, így nekik kellett megalkotni.

Azaz: nem létezik jelenleg egy nemzetközileg elfogadott értékelő kérdőív azoknak az LMBTQ embereknek, akik mentálhigiénés szolgáltatásokat vesznek igénybe.

A kérdőívből begyűjtött válaszok alapján világossá vált, hogy az alanyok mindössze 40%-ának volt olyan érzése, hogy a terapeutája törekedne arra, hogy az LGBTQ emberek speciális igényeihez igazítsa és továbbfejlessze a tudását. Ezt a kutatók közepesen jónak értékelték, ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy itt olyan alapvető tudásbeli hiányosságokat nem fejlesztenek magukban a szakemberek, amik nélkülözhetetlenek lennének egyébként ahhoz, hogy LMBTQ emberekkel dolgozzanak.

Még rosszabb a kép, ha azt nézzük, hogy a terapeuták mennyire ismernek olyan nemzetközi szervezeteket, amik LMBTQ témákkal és LMBTQ mentális egészséggel foglalkoznak. Ezt mindössze a szakemberek 21%-áról tudták elmondani, ami szörnyű. Ennek a témának a folytatása az a kérdés is, hogy vajon mennyire ismerik és használják a terepauták a friss LMBTQ szakirodalmat, kutatásokat.

Erre átlagban az jött ki, hogy több mint a felük nem foglalkozik ezzel.

Nancy ezt azzal magyarázta, hogy Görögországban a mentálhigiénés szakemberek is különleges helyzetben érzik magukat: ők is orvosok, és nagyon kényelmetlenül érzik magukat, ha be kell ismerni, hogy valamit nem tudnak, nem ismernek. Természetesen nem kell mindenkinek mindent tudni, minden szakirodalmat kívülről fújni, de az ismeret megszerzésére való törekvés rendkívül kedvező lenne, ami sajnos egyáltalán nem jellemző a görög szakemberekre. 

TANÁCSOT KÉRNI SEM OLYAN EGYSZERŰ

A kutatónő megemlített egy érdekes személyes esetet is, amikor egy ismeretlen kollégája hívta fel azzal, hogy szeretne vele beszélni és tanácsot kérni egy LMBTQ kliens kapcsán. Nancy visszakérdezett a telefonban, hogy tehát szupervízióra lenne-e szüksége – mire a telefon túloldalán másodpercekig néma csend. Újra megszólalt a kolléga, hogy ő csak beszélgetni szeretne egy kliensről. Ennyire nincsenek tisztában még az olyan alapvető fogalmakkal sem, mint a szupervízió – jegyezte meg Nancy.

Előkerült aztán a homofóbia kérdése is: vajon mennyire érzik a kliensek homofóbnak a terápiás környezetet, illetve érezték-e hátrányosnak a terápiára a diszkriminatív környezetet. Itt jelentős részben (61%) éreztek már ilyet, ami a legmagasabb érték a kérdőívben. Ez azért különösen kiábrándító, hiszen a mentálhigiénés szakemberek a munkájuk során igen gyakran találkoznak olyan alannyal, aki valamilyen diszkriminációtól szenved. Erre hogy még aztán ők maguk is ráerősítenek, az — könnyen belátható, hogy — nem igazán segíti a terápiát. Ha valakik, hát a terapeuták pontosan kell, hogy tudják, hogy a diszkriminációnak milyen hatása van a mentális egészségre és a terápiára…

Ezt a kérdőív szerint mintegy 40%-uk magasról leszarja.

A következő kérdés arra vonatkozott, hogy vajon a terapeuta mondott-e bármi olyan negatív dolgot bármilyen LMBTQ témáról a terápia során, ami után a kliens elgondolkodott azon, hogy abbahagyja vagy másnál folytatja a terápiát. Itt jobb eredmények születtek, a kliensek kb. kétharmada még nem találkozott ilyen kijelentésekkel. Ami viszont ennél erősebb, hogy 22% esetben gyakran fordultak elő ilyen kijelentések!

Vajon elfogadják-e a terapeuták a kliens által önmeghatározott nemi orientációt? Szintén alapvető kérdés, itt nem csak szakmai előírásokról van szó, hanem mezei emberi jogi alapelvekről. Az esetek 74%-ában elfogadják, azonban sokkal érdekesebb, hogy a maradék 26%-nál mi történik. Miért? Miért nem fogadja el a szakember az ügyfele nemi orientációját? Ez Nancy szerint borzasztó: a terápiába járók egynegyedét nem fogadja el az az ember, akiben megbíznak, aki az “orvosuk”, tehát nem fogadja el, hogy a kliense meleg, leszbikus, biszex, transz, stb.

Az milyen, hogy a kliensnek kell meggyőzni a terapeutát, hogy de hát én meleg vagyok?

A nemi identitás elfogadása esetén kicsit rosszabb a helyzet: a transzneműséget az esetek 30%-ában nem hajlandóak elfogadni vagy tudomásul venni a szakemberek. 

Az előadás végén a kutatók bemutattak néhány konkrét visszajelzést a kliensektől, amiben elég traumatikus esetek is voltak. Ilyen például annak a leszbikus lánynak az esete, akinek leszbikusságát nem volt hajlandó elismerni a terapeutája: azt javasolta neki, hogy ne mutassa ki leszbikusságát, változtassa meg az öltözködését.

„A terapeuta szerint a butch megjelenésem megzavarja a körülöttem lévő embereket, és a terápia végén azt javasolta, hogy járjak inkább egy férfi terapeutához, hogy vele tudjunk együtt dolgozni a férfiakkal kapcsolatos «problémáimon»”

– mesélte a lány a kutatóknak. 

Vagy itt egy másik lány példája, akinek azt mondta a szakember, hogy a nemi orientációja megváltozhat: csak képzelje el magát heteró kapcsolatban, sőt, még a konverziós terápia lehetőségét is felajánlotta neki. Egy másik konkrét visszajelzés szerint:

„noha a terapeutám próbálkozott támogatni engem, nem sikerült bizalmat építenünk egymás között, és azt vettem észre, hogy folyamatosan próbálkozik, hogy elrejtse a homofóbiáját különféle megjegyzésekben.”

A kutatás végső következtetése az volt, hogy alapos LMBTQ+ ismeretbővítésre és képzésekre van szükség a mentális egészségben dolgozó szakemberek számára. 

+1

Érdekes adalék, hogy a görög gyakorlatban még akkor sem vonják vissza egy szakember terápiás jogosítványait (tehát maradhat orvos), ha akár bíróságon jogerősen elmarasztalták egy terápia miatt.

A chemsexről szóló szekció alig tartott 15 percig. Tulajdonképpen arról szólt, hogy a Görögök rájöttek, hogy létezik a chemsex, mint jelenség, azaz a rekreációs drogok hatása alatt történő közösülés. Tulajdonképpen olyan, mint a borkaizás, csak nincs adriai katamarán és nem közpénzből csinálod.

Mi a chemsex?

A chemsex általában olyan aktus, amelyben többen vesznek részt és drogok — pl, de nem kizárólag: kannabisz (fű, füves cigi, gandzsa), GHB (gina), kokain (coke, kóla, k), mefedron (kati), metamfetamin (meth, kristály, speed), MDMA (ecstasy, eki, laszti, bogyó) — hatása alatt szexelnek. A drogok hatása lehet stimuláló vagy lazító, és jellemző emellett a különféle potencianövelők használata is. Nők és férfiak is csinálják, nem kizárólag a meleg férfiak tevékenysége, de közöttük nagyon elterjedt.

Nancy Papathanasiou rögtön kiemelte az elején, hogy nem kifejezetten meleg férfiak, hanem a férfiakkal szexelő férfiak (MSM) űzik leginkább és bár a HIV-pozitív emberek körében népszerűbb, ez nem azt jelenti, hogy aki HIV-vel él, az rögtön chemszexelni is fog. Bár valószínűleg állhat egyfajta összefüggés a HIV-státusz és a chemszexelők szokásai között, melyre nem tértek ki részletesen.

A chemsex azért is különleges, mivel inkább tűnik egyfajta szexuális interperszonális problémának, mintsem függőségnek.

Nem minden függőséggel küzdő chemszexel és nem minden chemszexelő válik függővé.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne lenne, aki függővé válna, hiszen mégis csak drogokról van szó, minden esetre különös megállapítás.

Kiemelték még az ártalomcsökkentés fontosságát (mily’ meglepő), hiszen a bedrogozott résztvevők inkább kanosak, mintsem gyógyszerészek, így sokszor fogalmuk sincs, hogy miből mennyit lehet bevenni, mit mivel lehet keverni… de olyan is előfordulhat, hogy valaki a HIV-re szedett gyógyszerét felejti el bevenni. Ez azért is problémás, mert a bareback, azaz az óvszer nélküli közösülés igen csak népszerű a chemszexelők között, aki pedig HIV-pozitívként nem szedi a gyógyszerét, az akár megfertőzhet másokat is.

Itt tartom nagyon fontosnak kiemelni, hogy mindig PrEP-et kell szedni, ha ilyenre adod a fejed. Saját magadért felelsz, a saját egészséged és státuszod legyen csak a te kezedben.

Mindamellett, hogy az U=U és a PrEP korában a HIV talán kevésbe kérdés, a tudatos emberek között, más nemi úton terjedő betegség okozhat azért kellemetlenséget.

A számok szerint a droghasználat jellemzőbb a fiatalok között, a chemszexelők többsége pedig — legalábbis a Görög kutatásban — meglepő módon tehetősebb, magasabb keresetű. És még valami: A legtöbben nem élvezik annyira a szexet józanul, így inkább nem is annyira szívesen csinálják.

Eva Petraki és Nancy Papathanasiou
Eva Petraki (b) és Nancy Papathanasiou (j)
Fotó: QUEERLIFE.CO/ Tomi Falcsik
Nincs hova fordulni

Az orvosoknak tehát fogalmuk sincs, hogy mi a chemsex, hiába fordul hozzájuk a páciens, ha segítséget szeretne kérni. “Ez egy teljesen másfajta állat” — fogalmazott Nancy.

Az előadás végén, a kérdések előtt ismét megállapították, hogy nagyon fontos a továbbképzés és oktatás, legalábbis ami a Görögöket érinti, hiszen a felmérésük ezt mutatja.

Mi pedig csak reménykedünk abban, hogy Magyarországon ezekről azért nem beszélnek, mert képzettek a szakorvosaink.


Lájkolj minket
facebookon!

Lájkolj minket facebookon.