Coming out: Balázs

Keveset beszélünk arról, hogy egy coming out nem feltétlenül végződik közös, családi összeborulással. Fontos viszont, hogy ettől függetlenül is érdemes coming outolni, hiszen a feltételes szeretet nem szeretet. 

Természetesen az a legjobb, ha egy coming out családon belül is eseménytelenül zajlik le, vagy legalábbis túlságosan nagy lavinákat nem indít meg. Sajnos sokszor nem ez a valóság. Amikor vallás, korlátoltság — vagy egy “teokratikus királyság” — a józan ész útjába áll, akkor tudni kell nem megalkuvónak lenni és a saját boldogságunkat választani.

Olvasónk, Balázs a saját, egyáltalán nem mindennapi történetét osztotta meg velünk. Biztos vagyok benne, hogy sokak számára inspiráló lesz és rávilágít arra, hogy érdemes a nehéznék tűnő utat választani és önmagunknak lenni.

Balázs sorai következnek.

1994 február elején születtem Debrecenben. Papírforma szerint hozom a vízöntő tulajdonságokat, de ilyenkor mindig eszembe jut: a Tanúk nem hisznek az asztrológiában.

Jehova Tanúi

Három éves voltam, amikor anya úgy döntött, hogy tanú lesz. Ha nem ismered a tanúkat, akkor röviden: nincs karácsony, szülinap, vérátömlesztés, válás, politizálás, a homofóbiát pedig mesterkélt udvariassággal próbálják ellensúlyozni. Szemtől szembe kedvesek, de ne akard tudni mit gondolnak rólad valójában.

Én is ebben a szellemiségben nőttem fel. Anya egyedül hordott a Királyság-terembe (templom a tanúknak), apámat sosem tudta elrángatni magával. 4 éves koromra megtanított olvasni, 5 évesen pedig engem is kiállítottak az emelvényre hangosan olvasni a Bibliából.

Balázs a Jehova Tanúi fiókhivatalával a háttérben
Balázs a Jehova Tanúi fiókhivatalával a háttérben

Az alapfelfogás ez: ha van gyereked, minél hamarabb neveld bele a vallást, de nem ám hétvégi hobbikatolikus módjára. Az a jó, ha minden szabad percedet és agykapacitásodat ez, és csak ez tölti ki. Minden más sokadrangú. Ebben a felfogásban telt volna az én gyerekkorom is, de ott volt apám, a nagyszüleim és a többi rokon, akik látták, hogy ez nem oké. Korán meg kellett tanulnom lavírozni aközött, hogy mit lehet a tanúknak, aminek anyám örül, és minek örül mindenki más. Kereszttűzben voltam. Anyám éveken keresztül ideológiai harcban állt a család többi részével, én pedig nyomás alatt voltam mindkét oldalról, de mindig anyám nyert. Csak neki akartam megfelelni.

Minden megváltozik

A fordulat akkor jött, amikor anya elvált apámtól, aminek az lett a vége, hogy kirakták az egyházból, mert a válás is bűn. Aki pedig nem bánja meg a bűnét, az nem maradhat tanú, kiközösítik és elfordulnak tőle. Ez történt anyával is.

Innentől az én életem is megváltozott, kezdett jobban hasonlítani egy átlagos gyerekére. Suli, hétvégente apával bicajozás, zeneiskola, néptánc.

Tizenegy éves lehettem, amikor a néptánc csoporttal elmentünk egy hétvégére fellépni valami városnapi fesztiválra. Egy kollégiumban volt a szállásunk, többen aludtunk fiúk egy szobában. Eleinte csak birkóztunk, hatan-heten az összetolt ágyakon, aztán valaki kitalálta, hogy játszuk azt, hogy ki tud hitelesebben utánozni a “felnőtt aktust”. Kettő fiú, párban, ruhában a takarón, bevállalósabbak a takaró alatt dörgölőznek egymáshoz, a többiek nézik és röhögnek. Én következtem az egyik fiúval. Mi nyertünk, a miénk volt a legélethűbb. Annyira, hogy én elmentem közben, életemben először.

Érdekes most visszagondolnom, hogy ez gyerek fejjel mit jelentett. Nem tudtam, hogy meleg vagyok, otthon sosem beszéltünk ilyesmiről. Csak azt éreztem, hogy a fiúk érdekesebbek és jobban vonzódtam hozzájuk. Ez később jobban kikristályosodott, amikor ugyanebből a pajkos-táncos társaságból kerekedtek még ilyen dryhumping session-ök. De neve akkor sem volt. Csak játszottunk, én pedig élveztem. Jobban, mint ők. Telt az idő, felfedeztem a netes pornót, kezdetben hetero vonalon, de hamar a meleg szekcióban találtam magam. Kíváncsi voltam. Nem fogalmazódott meg bennem, hogy én is meleg vagyok. Tizenkettő lehettem, és végtelenül naiv. Arra mentem amerre a kíváncsiság vitt.

Mikor tizenhárom éves lettem, otthagytam a táncot és felvettek hatosztályos tagozatra egy gimnáziumba. Hamar kialakultak a klikkek, én pedig nem tartoztam igazán egyikbe sem. Mindenkivel elvoltam, de nem kötődtem senkihez igazán. Könnyű célpont voltam: hamar elkezdtek dagizni meg buzizni. A dagit értettem, túlsúlyos voltam, na és; a buzit viszont kevésbé. Bizonygattam, hogy nem vagyok az. Nyolcadikban csókolóztam egy lány évfolyamtársammal egy buliban. Majdnem össze is jöttünk, de csak majdnem. Nagyon tetszett egy másik osztálytársa is. Ő viszont fiú volt.

melyik csapatban is játszom igazán?

15-16 éves koromban gondolkodtam el először azon, hogy melyik csapatban is játszom igazán. Tudtam, hogy vonzódom a fiúkhoz, melegpornót néztem, de nem gondoltam magamra melegként. A neveltetésem, a homofób anyám és a debreceni mentalitás elhitették velem, hogy ez nem jó. Nem akartam meleg lenni, de tetszettek a fiúk, egyre jobban. Nem tudom, mikor jutottam volna el arra a pontra, hogy coming outoljak. De nem történt meg. Akkor nem. Helyette anyám újra Jehova Tanúja lett.

Dióhéjban: ha kiközösítenek, de később megbánod a bűneidet, visszakönyörgöd magad és megígéred, hogy jó leszel, akkor visszafogadnak. Anyámnak kellett 8 év, de visszament.

Én 17 voltam, próbáltam kitalálni, hogy mihez kezdjek az életemmel, elrendezni magamban a meleg témát és amennyire lehetett, barátokat szerezni. Sokat voltam egyedül, a suliban nem tudtam közel kerülni senkihez. Anyám azt akarta, hogy kezdjek el foglalkozni a vallással, tanulmányozzam a Bibliát és járjak vele a Tanúkhoz. Láttam, hogy ez sokat jelent neki. Meg akartam felelni. Az iskolában nem tudtam: csesztettek, mert kövér voltam és egy kicsikét meleg.

Anya leszervezte, hogy jöjjenek hozzánk tanúk, akik velem fognak beszélgetni a Bibliáról. Belementem. Jöttek párszor, mindenféle füzetkékkel tudományról és vallásról. A tudományos nagyon tetszett, a maga módján logikus volt, Anya pedig örült. Elkezdtem vele járni az összejövetelre a tanúkhoz. Rengeteget tudnék arról beszélni, hogy mi játszódott le bennem. A tanúk mesterei annak, hogy hogyan kell megnyerni embereket, és nem csak a tanítással. Kedvesek, szívélyesek, rendezettek, és többnyire alázatosak. Nekem nem voltak közeli barátaim, a suliban gyakran bántottak és közben nem tudtam, mit akarok az élettől. A tanúk közösségében elfogadást találtam (nem csesztettek azért, ahogy kinéztem vagy hogy milyen ruha volt rajtam), válaszokat adtak és befogadtak.

Végre azt láttam anyámon is, hogy boldog: olyan fia lettem, amit mindig is akart. Úgy éreztem, hogy ezt akarom és ez a helyes. Magamban legmélyen még mindig küzdöttem azzal, hogy talán meleg vagyok, de úgy éreztem, hogy a hit, a közösség, a Biblia, és Isten majd segítenek megbírkózni ezzel. A tanúk egyik kiadványa azt írta, hogy ezek átmeneti érzések a hormonok ingadozása miatt.

részlet a kiadványból
Részlet a kiadványból

Erre a lapra tettem fel mindent. 2012 április 14-én lettem hivatalosan is Jehova Tanúja.

A következő 5 évben ez tett ki mindent. Nem mentem egyetemre, helyette csináltam egy könnyű OKJ-t, hogy minél több időm legyen vallásos dolgokra. Sokat tanultam és fejlődtem, rengeteg új embert ismertem meg, többek között az akkori legjobb barátaimat is, szintén mélyen vallásos fiatal tanúkat.

Ha csatlakozol, elvárás, hogy te is menj házról házra kopogtatni. Kötelező mindenkinek. 3 éven keresztül átlag havi 70 órában csináltam, iskola és később részmunkaidős állás mellett.

A tanúk összejövetelein egyre több feladatom és felelősségem lett. Ők ezt kiváltságnak hívják. Minél több a kiváltságod, annál menőbb vagy. Nekem volt bőven. Az egyszerű elfogadásból és befogadásból kitüntetett figyelem és megbecsülés lett. Boldog és elégedett voltam, élveztem, amit csináltam és az elismerést, amit kaptam érte. Magammal azonban még mindig küzdöttem.

Beláttam, hogy így marad

Lassan 21 voltam és a meleg vágyak nem múltak el. Elkezdtem belátni, hogy ez már lehet, hogy így marad. Eljutottam arra pontra, ahol beismertem magamnak, hogy meleg vagyok és nem marcangoltam magam miatta tovább. Nem mondtam el senkinek, csak eltemettem magamban –- nem is lett volna kinek elmondanom: Debrecenben nem ismertem melegeket, a tanúknak elmondani pedig öngyilkosság lett volna. Hiszen, ha kiderül, elveszítek mindent. A változás akkor jött, amikor felkerültem Budapestre. Debrecenben IT területen helyezkedtem el, egy budapesti cég pedig megtalált LinkedIn-en, behívtak interjúra, egy hét múlva pedig az enyém volt az állás. 2017. februárjában költöztem fel, amikor betöltöttem a 23. évemet.

Gyökeres változás volt, de imádtam, és tudtam, hogy itt a helyem. Már ismertem a budapesti tanú közösséget, ahova becsatlakoztam, hamar lettek barátaim.

A munkahely izgalmas és érdekes volt és nem csak a munka miatt. Életemben először lett nyíltan meleg kollégám. Zsolt (persze nem ez az igazi neve) nyíltan beszélt a barátjáról és arról, hogy meleg.

Én még mindig a closet mélyéről figyeltem halkan, de Budapest valamit megváltoztatott bennem. Amit láttam: a város tele van vonzó fiúkkal, az emberek nyíltan felvállalják magukat. Én viszont temettem azt, aki valójában voltam, és egyre inkább azt éreztem, hogy minden nap egy harc, amit magam ellen vívok. Ki akartam törni, de visszafogott a vallás, a közösség és az anyám, akinek mindennél jobban bizonyítani akartam.

A tisztánlátás végett: ha tanú vagy és bűnt követsz el, nevesítjük, ha úgy szexelsz, hogy nem vagy házasságban, és nem bánod meg, kiközösítenek. Ez azt jelenti, hogy a közösség kivet magából. Nem beszélnek veled, átnéznek rajtad, kitagadnak. Mintha nem is léteznél. Mindenki, akit ismertél és szerettél, elfordul tőled. A barátaidat és a családodat is beleértve. Még a saját anyád is.

Láttam a kiközösítést… Láttam megtörténni másokkal, tudtam, hogy velem is ez történne. De csak, ha kiderül. Fentebb már írtam, hogy kíváncsi természet vagyok — egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy van bennem valami, amit eddig eltemettem és még csak nem is beszéltem róla senkinek. Valami, amit meg akarok ismerni és látni akarom, hogy mire képes az önazonos énem, akin nem fognak a Biblia játékszabályai. Letöltöttem a Grindr-t. Tudni akartam, milyen mély a nyúl ürege.

matrix

A munkahelyen kicsit feloldódtam, nem játszottam meg magam tovább, tanú-mentes övezet, nem volt rá szükség, de még nem voltam coming out-kész. Móni, akivel egy napon kezdtünk a cégnél, mindig kérdezgette, hogy akkor hogy is van nálam, fiúk-e avagy lányok. Az elején reflexből bizonygattam, hogy lányok, de nem hitte el. Rájöttem, hogy felesleges tovább tagadnom az egyértelműt – coming outoltam, neki, életemben először. Felszabadító volt.

Akkor és ott nem kellett színészkednem és önmagam tudtam lenni. Nem kellett elfojtanom magamban semmit, nyíltan és őszintén tudtam beszélni magamról, arról, aki igazából vagyok, és ez csak a kezdet volt. Móni elmondta, hogy az irodában szinte mindenki sejti, hogy meleg vagyok, de ezzel nincs semmi probléma, szeretnek és elfogadnak. Életemben először tudatosult bennem, hogy melegként is van helyem és így is szerethető vagyok.

Az iroda lett innentől a safe place, ahol önmagam tudtam lenni. Azt is Móninak mondtam el először, amikor elvesztettem a szüzességem – megölelt és gratulált én pedig felszabadult voltam és boldog.

Még kellett azért idő

Anyámra és a tanúkra viszont még nem álltam készen. Ahhoz idő kellett. Elköltöztem Budapestre, pipa. Függetlenedtem anyáméktól, pipa. Budapesten elkezdtem megismerni a meleg közösséget, pipa. Grindr-Romeo-Tinder, bulik, ismerősök ismerősei, papírforma.

Elkezdtem megtalálni a helyemet az egyenletben, egyre szabadabbnak éreztem magam. De még mindig tanú voltam. Legalább is hetente kétszer, kedd és szombat este, amikor az összejövetelek voltak. Felöltöztem, ahogy illik, ing nyakkendővel és a metrón mentálisan készültem fel az előttem álló három órára. Felvettem az álcát és eljátszottam, hogy hithű vallásos hetero vagyok.

Minden nap előttem volt, hogy ennek egyszer vége lesz, mert ez az állapot nem fenntartható. A tanúk felé mutatott énem hazugság volt, a legjobb barátaimat és a saját anyámat kellett folyamatosan megtévesztenem. A távolság segített, de nem voltak hülyék, különösen anyám. 2018 elejére már érezte, hogy a lelkesedésem, és az a tűz, amivel annak idején elindultam, már nincs meg.

Leépült a szellemiségem, ahogy ők mondanák. Ezt én is éreztem. Nem a szellemiség részét, azt én már régen elengedtem. De elfáradtam. Aki élt már huzamosabb ideig kettős életet, az tudja, és ez nem azt jelenti, hogy titokban nézed a pornót, amikor anyádék nincsenek otthon. A kettős élet színészkedés, tudatos és szisztematikus megtévesztés, amit én egy évig csináltam ebben a vallásos kontextusban.

Számtalanszor lebukhattam volna, de nem történt meg, egészen 2018 áprilisáig. Jehova Tanúi nem szavaznak. Nem foglalkoznak politikával, semlegesek és nem foglalnak állást. Én szavazni akartam, de Debrecenbe nem akartam ezért elmenni. Online átjelentkeztem Budapestre, amiről a Debreceni Önkormányzat levelet küldött anyámék címére. Felbontotta. Lefotózta, elküldte és kérdőre vont. Telefonon próbáltam kihazudni magam, teljesen eredménytelenül. Anya tudta, hogy szellemileg padlón vagyok, de nem tudta, hogy valójában miért. Telefonon beszéltünk, amikor kibukott belőlem.

Az az oka, hogy meleg vagyok.

Mint amikor átszakad egy gát, rázúdítottam mindent. Gyerekként hallottam mocskosbuzizni a TV előtt, sosem éreztem, hogy elégedett velem, nem tudtam neki megnyílni érzelmileg. Zokogva mondtam el neki telefonon, hogy egész életemben az ember, akitől a legjobban féltem, ő volt, a saját anyám. Sokkoltam, de jobban fogadta, mint vártam.

A jelenet, amit minden nap elképzeltem, valósággá vált. Elindítottam valamit, és nem volt megállás. Tudtam, hogy mi lesz a vége. Elmondtam neki, hogy kettős életet élek már egy éve és voltam fiúkkal, többel is. Szexuális erkölcstelenségbe keveredtem. És nem bántam meg. Benne is tudatosult, hogy mi lesz a vége.

Azon a héten még többször beszéltünk, mondta, hogy mindenképpen eljön Budapestre a hétvégén, mert ezt szemtől szemben is hallani akarja. Megbeszéltük, hogy inkább én megyek Debrecenbe vasárnap. Elvárta, hogy előtte menjek oda a gyülekezet vezetőihez és nekik is mondjam el. Tudtam, hogy muszáj és én is ezt akartam. Anya viszont azt akarta, hogy kérjek tőlük szellemi segítséget és küzdjek meg ezzel a problémával és hogy ne adjam fel.

Új tervek

Nekem más tervem volt. Írtam egy levelet, amiben kifejeztem, hogy nem kívánok tovább Jehova Tanúja lenni, mert meleg vagyok és nem akarok kettős életet élni. Szombaton elmentem a Királyság-terembe, az összejövetel végére értem oda, direkt. Bementem, és leültem két vénnel (elder; pap, vezető). Elmondtam nekik mindent. Sokkolta őket, de kedvesek voltak és segíteni akartak. Ekkor jött a levél, ami rátett egy lapáttal. Odaadtam, aztán hagytak menni. Kifele menet elsétáltam azok között, akik a barátaim voltak és családként tekintettek rám. Elmentem mellettük és nem néztem vissza.

A Duna felé sétáltam, közben telefonon beszéltem anyával. Elmondtam neki, hogy mi volt, a levelet is. Mondtam, hogy nincs szükségem segítségre. Nincs mit megmenteni. Szabad akarok lenni és ez a vallásos kötelék nekem nem szabadság. A levél sokkolta és éreztem, hogy összetört. Én már a Duna budai partján sétáltam. A beszélgetés vége felé mondtam, hogy akkor még hazamegyek másnap, valószínűleg utoljára. Azt mondta, hogy ő már nem látja értelmét, mert döntöttem.

A saját anyám levette rólam a kezét. Ő is döntött. Neki fontosabb a vallás, mint én. Elkülönültem, ki fognak közösíteni, ő pedig tartani fogja magát a közösség elvárásához – nem ápol kapcsolatot ex-tanúkkal, akkor sem, ha a saját fiáról van szó. Tudtam, hogy így fog dönteni, mert ismertem, de ezzel a való életben szembesülni megrázó volt.

Azt mondta, hogy elvesztegettem 24 évet az életéből.

Hát jó. Elköszöntünk, mondtam, hogy nem fogok eltűnni, ha keresni akar elér, itt vagyok, válaszolok. Azt mondta nem fog, és én se keressem őt. Letettük a telefont. 2018. április 14-én, napra pontosan hat évvel azután, hogy megkeresztelkedtem, mint Jehova Tanúja, felálltam és azt mondtam, hogy ezt nem akarom tovább csinálni.

Az ára annak, hogy másoknak megfeleljek, a saját önazonosságom, a mentális és érzelmi egészségem volt. Egész életemben másoknak akartam megfelelni és sosem álltam ki magamért. Aznap este viszont végre a saját kezembe vettem az irányítást minden következményével együtt. Akkor, ott, azon az este a Duna-parton végre felnőttem.

Ennek már 7 hónapja. Azóta nem beszéltem anyával. Nem tudom, hogy valaha fogunk-e ismét. Közben coming outoltam a család többi részének, apámnak, a nagynénémnek, ők feltétel nélkül szeretnek és támogatnak. A nagynéném azt mondta, hogy ha szeretném, ő lesz az új anyukám. Szeretném hát… Szeretem is!

Ez a 6 év kemény lecke volt. Vesztettem családot és vesztettem barátokat. Elvesztettem azt is, amiben hittem. Biblia, Isten, megváltás, ilyesmi. Már nem vagyok vallásos, nem is leszek soha. De voltak tanulságai: amikor mélyen vallásos vagy, főleg egy olyan közösségben, mint Jehova Tanúi, akkor tulajdonképpen hagyod, hogy mások gondolkodjanak helyetted. Ez pedig egy olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak.

Aki bűnösnek bélyegez valakit, azért, mert szeret, az ne prédikáljon szeretetről és elfogadásról. Az a közösség pedig, amelyik családokat tép szét, mert valaki nem tud vagy nem akar megfelelni 3000 éves erkölcsi normáknak, az ne prédikáljon az igaz hitről. De tanultam pozitív dolgokat is. Megtanultam kiállni magamért és megtanultam önmagam lenni. Amikor valaki elhagy azért, mert az vagy, aki, az a hely nem marad üresen.

Elhagytak a legjobb barátaim, de lettek helyette újak. Elhagyott az anyám, de valaki jelentkezett a helyére. A legfontosabb emberi kapcsolat, amire szükségünk van, az a kapcsolat önmagunkkal. Megalkuvás és feltételek nélkül el kell fogadnunk magunkat, mert csak akkor leszünk normális emberi lények. Ez nem könnyű mindig, főleg ha az ember a melegebbik végén van annak a bizonyos spektrumnak. Mások elfogadásától viszont nem függhetünk, mert mindig lesznek olyanok, akiknek nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elég vallásosak vagy nem vagyunk elég heterok. De ha magunkat elfogadjuk, azok az emberek le fognak kopni és csak olyan emberek maradnak a helyükön, akik megérdemlik, hogy ott legyenek.

Úgyhogy Hallelujah, yass Gawd, tessenek csak nyugodtan coming outolni. Senki sem mondja, hogy könnyű, de a szabadság és önmagunk elfogadása a legnagyobb ajándék, amit magunknak adhatunk.

Vezendi Balázs