Tomi Falcsik
Tomi Falcsik
2018. október 11. 22:59

A coming out napjára

Az én coming out sztóriámat azok már ismerhetik, akik A Lótusz Virágai podcastet hallgatják, a coming out napja, azaz Október 11. miatt álljék azért itt a történet. Meg az, amit az egész coming outról gondolok.

2002-2003 körül történt a nagy esemény. Akkor még nem volt sem okostelefon, sem facebook, sőt, a legtöbb embernek még internete sem volt otthon. Urstn, de öreg lettem hirtelen. Na, de így visszagondolva végülis nem volt olyan rossz, sokkal kevesebb volt a troll például.

Azt azért nem mondom, hogy jobb volt, inkább csak kevésbé volt zajos. Alig voltunk a chateken, szerintem lehettünk kb. összesen kétszázan… na persze nem egyszerre és egyidőben. A Gayromeo összes magyar profilját pedig fejből meg tudtad jegyezni.

Külön vicces, hogy sokan a mai napig 27 évesek maradtak.

Pont, mint 15 éve! ¯\_(ツ)_/¯

A lebukás

Ebben az érában a mobil csak egy szimpla telefon volt. Az én telefonom NAGYON menő volt, mert két dolgot is tudott: vízálló volt és ment rajta a Snake2. Ez nekem 15 évesen –akkoriban– maga az iPhone Xs Max Pro ultravibra analintruder 5000 volt. Mivel apámnak is pontosan ilyen telefonja volt, össze is cseréltük a kettőt. Szép vita kerekedett abból, hogy megcsippant a telefon, benne egy félreérthetetlen sms-sel az akkori “örökszerelmemtől”. Az üzenetet valamiért anyám olvasta el, aki ezek után azt hitte, hogy apám éppen félrekamatyol, sőt mi több! Van annyi bőr a képén, hogy fix szeretőt tart, nem pedig csak elmegy kurvázni, a kor szokásainak megfelelően — gondolom.

Nokia 6250
illusztráció

Hamar tisztázódott aztán, hogy a telefon valójában az enyém, aminek egy kurva kínos beszélgetés lett a vége a nappaliban, amiben jöttek a szokásos kérdések, nővérem pedig a családi drámatagozat oszlopos tagjaként még el is sírta magát, én pedig továbbra sem értettem, hogy miért lenne probléma, hogy 15 évesen a fiúkat is vagy a fiúkat kedvelem. Ahelyett, hogy örülnének, hogy megtaláltam az igaz szerelmet.

Az igaz szerelmet egy nálam tíz évvel idősebb faszival.

😂 😂 😂 😂 😂

Wait what?

2002 szeptembere óta közös beleegyezéssel ugyan legálisan mehet a kufirc… de azt azért elmondhatom, hogy így utólag visszagondolva egy 15 éves fiúnak a sütő ajtajáról visszaverődő kígyóuborka látványára is feláll.

Így azért nyilván könnyebb közösen beleegyezni dolgokba.

Akkor nem igazán értettem, hogy miért voltak szüleim ennyire ellene a dolognak, csak évekkel később értettem meg, hogy valójában mi volt a problémájuk. Illetve, amikor megtudtam, hogy az akkori “szerelmem” még hány, nálam is fiatalabb fiút környékezett meg.

Ehhez kapcsolódóan szerintem van tanulság, amit levonhatunk: ha valaki alapvetően fiatalos, jó megjelenésű ember, fel sem merül a gyanú senkiben, hogy esetleg pedofil. Ennyit a társadalmi előítéletekről. A másik, nagyon fontos dolog pedig az, hogy ha titkolózik, bújkál egy gyerek, sokkal könnyebben áldozattá válhat. Nincs kivel megbeszélnie azokat az alapvető dolgokat, hogy normális-e például 14 évesen 30-40 éves urakkal randevúzni, ilyesmik.

Pro tip: Kedves szülők! Ne legyetek homofóbok a gyereketek előtt, mert sosem tudhatjátok. Mellőzzétek a buzi vicceket, ne tegyetek megjegyzéseket a tv-ben a látványosan meleg karakterekre, ilyesmi…

Minden esetre, az affért lezártam, aztán évekig nem beszéltünk a családban erről. Nem volt kifejezetten tabutéma, csak nem beszéltünk róla. Se jót, se rosszat nem mondott senki egészen addig, amíg 18 éves nem lettem. Akkor anyukám hozta szóba. És onnantól kezdve igazból nyitott lett a téma.

Jó pár évvel és egy pár kapcsolattal később pedig a partneremre családtagként tekintenek, akit ugyanúgy szeretnek, mint engem. Ilyen szempontból nagyon szerencsésnek mondhatom magam.

Családon kívül a barátokkal nem volt probléma, hiszen azért barátok. Az iskolai beszólásokon pedig hamar túltettem magam. Sosem érdekeltek igazán, mert a legtöbb suttyóról ránézésre meg lehetett állapítani, hogy van még 3-4 jó éve, aztán majd valami nagyon rossz munka mellett az alkoholtól várják a megerősítést, hogy még mindig ők vannak a tápláléklánc csúcsán.

Munkahely

A munkahely… na az viszont egy új világ. Itt már komoly függőségi viszonyokról beszélünk, emiatt is érdemes körültekintőnek lenni.

Aki multinál kezd az szerencsésebb, de hiába az a rengeteg diversity & inclusion kampány, mindig lesznek faszkalapok. Mindig lesz pár jobbikos, rasszista kretén, aki megmondja a tutit, hogy miért kell a négy fal között. Őket sosem rúgják ki, mert hát az csak egy vélemény, és azt is tiszteletben kell tartani.

Persze, ha neked az a véleményed, hogy ki kellene a rasszistákat és homofóbokat baszni a cégtől, akkor te leszel a radikális, beilleszkedni képtelen személy.

Mások szerint az is tök oké, hogy rengeteg családos alapnak tartja, hogy az ünnepnapokat olyanok vigyék el, akiknek nincs gyereke. A buziknak pont nincs, most mi ezzel a baj?

Nagyjából öt évig dolgoztam egy elég nagy multinak, az alkalmazottaik többsége diplomás mérnök, úgynevezett értelmiségi. Ennek ellenére rengeteg homofóbbal és homofóbiával találkoztam, és *dobpergés* senkit sem ismertem, aki vállalta volna, hogy az LGBTQ közösség tagja lenne… magamon kívül.

Sokkal többre gondolok itt homofóbia alatt, mint a bugyuta buziviccek. Na, de nehogy azt gondold, kedves olvasó, hogy csak a buzikat utálják ám úgy általában az emberek.

Ahol a buzikat büntetlenül lehet utálni, ott a nőket is lehet.

Így történt meg az, hogy egy megbeszélésen az egyik alkalmazott azt találta mondani öt másik ember előtt, hogy szerinte felesleges nőket keresni alkalmazottnak, hiszen azért nincs a szakmában annyi, mert alkalmatlanok rá.

“Szuboptimális nőket minek vegyen fel a cég?”

— tette fel a kérdést.

Az is sokat elmond, hogy végülis még mindig a fehér, heteroszexuális férfiak vannak többségben a multiknál, pedig hát ott központilag kiadják, hogy a számokon javítani kell. Az embert azt hiszem elő is léptették később.

A rasszizmusról meg csak annyit, hogy a kommunikációs osztályon két diversity hírlevél között éppen kappanhangon visít valaki a grafikusnak, hogy ők nem akarnak “vágottszemű” gyerekeket látni a poszteren, mert Európában vagyunk. Egy nemzetközi kampány volt ez a sokszínűségről.

De a helyzet sokkal rosszabb egy tipikus, közepes méretű magyar cégnél. Ahol Mancikának le kellene egyszer majd adni, hogy hát a biztosítás kedvezményezettje mondjuk Bálint lesz. Vagy, hogy a baleset esetén értesítendőként ne Tamásnét keressenek, hanem Bálintkát. Ezek reális problémák, amikről sokan nem beszélnek, mert természetesnek gondolják, hogy a barátok előtt nyíltan élhetnek, de máshol már nem.

Szerintük így van ez jól.

Szerintem meg nem. Szerintem mindenkinek egy élete van, és minden joga meg van hozzá, hogy önmaga legyen és boldogan élje azt le. Azért nem kér valaki a társaságomból, mert nem vagyok heteroszexuális?

Annak nem tudok mást mondani, mint, hogy menjen a picsába.

És én sem kérek belőlük. Tudom persze, hogy nem minden élethelyzetben lehet megengedni azt, hogy felmondjunk a munkahelyünkön a homofób főnöknek, meg persze nem mindenki szeretné a homofób szüleire rávágni az ajtót. Azért érdemes belegondolni, hogy mennyire őszinte az a kapcsolat, amiben csak addig szeret téged a másik fél, amíg nem tudja, hogy a saját nemedhez (is) vonzódsz.

Én azt mondom, hogy vállalni kell magunkat, mert máshogy nem jutunk előre társadalmilag. Ha én nem állok ki magamért, akkor senki sem fog. De még ha más segítene is… hogyan álljon ki mellettem, ha nem vagyok látható, ha elbújok és titkolózok? Ha mi úgy állunk hozzá, hogy ez szégyellni való dolog, akkor miért várjuk el másoktól, hogy úgy tekintsen ránk, mint a heteroszexuális többségre? 

A coming out ezért fontos.


Lájkolj minket
facebookon!

Lájkolj minket facebookon.