redblek
redblek
2019. augusztus 5. 04:11

Elnézést ❌ AIDS-esekkel inkább nem foglalkozunk – Reaganék ignoranciája

Amerika valóban a lehetőségek hazája, hiszen még egy idős, saját bevallása szerint sem túl tehetséges, B-listás ex-színészből is lehet a világ legnagyobb hatalmának vezetője, nyolc éven keresztül republikánus elnök, miközben — békeidőben — a saját országában tízezrek halnak meg AIDS-ben.

Vajon Ronald Reagan — és a helyette gyakran a döntéseket meghozó first lady, Nancy Reagan — passzív tömeggyilkos volt-e? Hova vezetett, amikor az elnök félrenézett, ha az AIDS-ről volt szó? Cikkünkből kiderül.

Az AIDS-krízis 1981-ben kezdődött, pontosan abban az évben, amikor Ronald Reagan republikánus elnök elfoglalta hivatalát. Amikor Reagan először beszélt az AIDS-ről, az elnökségének ötödik évére esett: ekkor merte először kimondani nyilvánosan azt a szót, hogy AIDS, a hatodik évére már majdnem 40 000 amerikai állampolgárnál diagnosztizálták a vírust, ebből 21 000 bele is halt. Hét év kellett neki ahhoz, beszéljen arról, hogy egy egészségügyi válsághelyzet zajlik hazájában, ami 650 000 amerikait ölhet meg és milliókat stigmatizálhat.

1989 végére aztán, amikor Reagan elhagyta az elnöki hivatalt, 116 000 amerikainál állapították meg a fertőzést, és több mint 70 000-en bele is haltak.

Ez olyan, mintha 1989-ben 4 700 HIV-fertőzött lett volna Magyarországon, amiből  2836 ember még abban az évben bele is hal a betegségbe.

Hozzá kell tenni azonban: az AIDS-hez kapcsolódó programokra a szövetségi kormány 1989-ben mintegy 2,3 milliárd dollárt fordított, és Reagan elnöksége 8 éve alatt pedig összesen majdnem 6 milliárd dollárt.

Gary Bauer, az elnök belpolitikai tanácsadója szerint Reagan olyannyira hitt a kabinet-típusú kormányzásban, hogy az AIDS és a vele kapcsolatos témák felelőséül az egészségügyi miniszterét jelölte ki, ezért beszélt ő kevesebbet (vagyis szinte semmit) a kérdésről.

A miniszter igyekszik

Az egészségügyi miniszteri posztot 1983 és 1985 között az a Margaret Heckler töltötte be, akinek addig nem volt tapasztalata az egészségügyi politika terén. Miniszterként Heckler a Reagan-kabinet vonalas-konzervatív nézeteit osztotta: támogatta a kemény költségcsökkentést, a feszes költségvetést, emellett pedig számos közegészségügyi téma aktív szószólója volt a közéletben – beleértve a minisztersége alatt kibonatkozó AIDS-krízist is.

Egy interjúban, amiben kicsit mosdatja is az elnököt, elmondta, hogy rendkívül nehéz volt bevinnie az AIDS-témát a kabinet üléseire, és

hivatali ideje alatt egyetlen egyszer sem beszélt az AIDS-ről Reagan elnökkel.

Érdekesség, hogy Heckler rendszeresen és nyilvánosan megerősítette az amerikai közvéleményben, hogy az állami vérkészítmények

“100%-osan biztonságosak, mind a hemofíliások részére, mind az egyszerű állampolgárok részére, akik akár egy műtéthez vérátömlesztést kell, hogy kapjanak”

— holott a véradásokon begyűjtött vért csak 1985. áprilisától kezdték szisztematikusan szűrni HIV-re is. (Hiszen addig konkrétan még teszt sem állt rendelkezésre.)

Heckler után 1985 és 1989 között Otis Bowen töltötte be a posztot, és őt már erőteljesen kritizálták azért, mert a kabinet nem tett eleget az AIDS-krízisben. Noha Bowen valóban nem volt igazán erőteljes harcosa az AIDS-küzdelemnek, konkrét figyelmeztetéseket címzett a közvéleménynek, amiben felhívta a figyelmet a betegség veszélyeire és arra, hogy a heteroszexuálisokat is veszélyezteti, nem csak a melegeket.

1987-ben közölte, hogy az AIDS az olyan halálos betegségek hatásával vetekszik, mint a pestis, a fekete himlő vagy a hastífusz, ha nem tesznek meg mindent a legyőzésére.

A következő évben azonban, miután új kutatások alapján látszott, hogy a fertőzés terjedése lelassult számos populációban, kijelentette:

“Nem számítunk arra, hogy a heteroszexuálisok között AIDS-robbannás történne.”

Amiről nem beszélünk, az nincs

Nyilván nem az elnök volt az egyetlen, aki a konzervatív kurzus alatt kerülte a témát. Nem volt egyedül. Korának vezető politikusai, kollégái szintén képtelenek voltak foglalkozni a járvánnyal.

Nem igazán voltak fogékonyak olyan dolgokról beszélgetni, amiről akkor úgy tartották, hogy anális szexszel meg koszos tűkkel terjed, pláne a buzik betegsége.

De nem csak a republikánusokat ekézzük: Ed Koch, New York City demokrata polgármestere (azé a New York-é, ami amúgy a járvány egyik epicentruma volt) még az AIDS-csoportokkal való találkozásra sem volt hajlandó. Az AIDS-ről egyik politikai párt sem beszélt 1984-ig. Az elhallgatás tehát egyébként nem csak Reagan-jelenség volt, hanem általános.

Ennek ellenére volt egy férfi, aki meglepetést okozott. A kőkonzervatív tisztifőorvos, Charles Everett Koop. Koop, aki úgy öltözködött, mint egy XIX. századi prédikátor és olyan szakálla volt, mint Abraham Lincoln-nak (külsőleg kb. egy nagyobb darab Jeszenszky Gézának felelne meg), hivatali ideje első négy évében nem igazán foglalkozott a témával, de aztán húzott egy meglepőt. 1988-ban teljesen derült égből a villámcsapásként írt egy tájékoztató levelet az AIDS-ről, amit minden egyes amerikai háztartásba elküldött postai levélben.

Az önkéntes gerillaakciót meglehetős kritika érte például a meleg aktivisták részéről is, mert eléggé dühösek voltak, ahogyan a meleg szexualitást meg az anális szexet beleírta, mint a fertőzés elkapásának fő forrásait. A vallásos csoportok meg azért, mert ez a levélke kendőzetlenül beszélt a szexről és az óvszerhasználatot propagálta, emiatt lemondásra szólították fel Koop-ot.

C. Everett Koop, az USA tisztifőorvosa 1982-89 között.
C. Everett Koop, az USA tisztifőorvosa 1982-89 között.

Elővették a tisztifőorvost a korábbi támogatói is, amiért kiállt az iskolai szexedukáció és felvilágosítás mielőbbi bevezetése mellett, már a harmadik osztálytól kezdve. Azt akarta elérni, hogy eddig az életkorig már minden gyerek tisztában legyen a helyes óvszerhaszálattal. Na ez aztán betette a kaput a konzervatív közönségnek, méghogy egy harmadikos gyereknek felvilágosítást tartani meg óvszerhasználatot tanítani! Koopnak ez az akciója azóta is ellentmondásos, minden oldalról érik pro és kontra érvek egyaránt, viszont kétségtelen tény, hogy ő volt az, aki az állam teljes lakosságához eljuttatta az információt.

Understanding AIDS flyer 1988-ból

A tájékoztatót itt tudod elolvasni.

A röhögcsélő szóvivő

Az elnök hírhedt szóvivője ekkoriban egy Larry Speakes nevű férfi volt, aki a történelemben először szembesült elnöki sajtósként a betegségről szóló kérdésekkel.

Finoman fogalmazva nem túl intelligensen kezelte a helyzetet.

Scott Calonico filmrendező készített egy rövid dokumentumfilmet, amiben addig nem hallott hangfelvételeket használ fel annak bemutatására, hogyan reagált Speakes a kérdésekre. A filmben látható (hallható), ahogyan a szóvivő Lester Kinsolvingon, egy egyébként konzervatív és meglehetősen melegellenes újságírón röhög meg gúnyolódik, amikor az sürgős kérdéseket próbál feltenni az elnöki szóvivőnek az AIDS járványról. Nevetgélve és homofób vicceket elsütögetve fejezi ki érdektelenségét és lenézését.

Pedig Kinsolving – akármennyire melegellenes is – egyszerűen végzi a munkáját: kérdezi a szóvivőt.

Amire egyébként nemcsak a Speakes-től, hanem a körülötte üldögélő sajtómunkatársaktól is ezt a lenéző röhögcsélést kapja válaszul. Meglehetősen érdekes szituáció, a Vanity Fair videójából részletesen megismerheted az eseményt:

Minden erős férfi mögött áll egy (vagy kettő) még erősebb nő

Közkeletű információ az elnökről, hogy döntéseit gyakran felesége, Nancy Reagan, valamint egy asztrológus, Joan Quigley hozta. Már ez eleve elnéző mosolygással kellene, hogy eltöltsön bennünket, de a first lady annyira megbízott Quigleyben, hogy rendkívül kínos volt számára, amikor ezt az amerikai sajtó megszellőztette. Olyan szalagcímek jelentek meg, mint “Asztrológus irányítja a Fehér Házat”, illetve állandó vicc témája volt, hogy a világ vezető hatalmának jövőjét horoszkópokra építik.

Nancy igyekezett elrejteni a kapcsolatát Quigley-vel, ezért egy kis fedőcégen keresztül fizette ki a nőt, és amikor ez kiderült, kínos magyarázkodásba torkollott az egész. A first lady kijelentette:

“Noha az asztrológia valóban döntő tényező volt Ronnie [Ronald] programjainak összeállításában, korántsem az egyetlen tényező, és soha egyetlen politikai döntést sem alapoztunk asztrológiára.”

Döntse el mindenki, hogy elhiszi-e a néhai first ladynek ezeket a kijelentéseket.

Az elnök részére játékos naptár is készült, amiben három szín volt jelölve az egyes napoknál, mint a közlekedési lámpákon: zöld, sárga és piros. A 📕pirossal jelölt napok voltak a rosszak, a 📒sárgáknál kiemelt figyelemmel kellett viseltetni, a 📗zöld napok a “tiszta napok” voltak. Az asztrológus így jelölte a bolygók által kedvezőnek vagy kedvezőtlennek tartott időszakokat. Nancy gyakran kommentárt is írt a naptárba a férjének, például: “Március 10-14, semmi kültéri program! … Április 3: óvatosan!”

Quigley-nek rendkívül erős befolyása volt: hiszen egy elnök bizonyos programjait azért a törvények is kötik, ő mégis elérte, hogy akár ezeken is változtassanak. Például Reagan második ciklusának eskütétele dél körülre volt tervezve, de az asztrológus megszabta, hogy a programnak pontban 11 óra 56 perc 50 másodperckor kell kezdődnie, hogy az egyébként szerinte a csillagok alapján baljóslatú napból kihozhassák a legtöbbet.

A félrenézés, mint ősi konzervatív hagyomány

Nancy Reagan is színészként kezdte Hollywoodban, ott jöttek össze Ronalddal, majd rövid időn belül össze is házasodtak. Férje megválasztása után az Egyesült Államok 40. elnökének feleségeként lett First Lady, aki a közvélemény szerint csillogó glamúrt hozott a Fehér Házba. Férjének őrző-védője és bizalmasa volt, de férje mellett (vagy talán pont Nancy irányítására) nagy szerepet játszott abban is, hogy mi történt hivatali ciklusuk alatt az AIDS-krízissel az USÁ-ban.

A szerzett immunhiányos betegséget, vagyis az AIDS-et okozó vírus jelenlegi tudásunk szerint kb. a mai Kongói Demokratikus Köztársaság területéről származik, az 1920-as évekből. Ekkorra teszik a kutatók, hogy a csimpánzokról került át a vírus az emberre. Innen indult ki tehát és terjedt el világszerte. 1981-ben az USÁ-ban mindössze 121 AIDS-szel összefüggő halálesetet jelentettek, 1989 végére ez a szám kilőtt, és át is lépte a 100 000-ret.

Az AIDS-betegséget a HIV-vírus okozza, mint azt reméljük, mindenki tudja. Ma már a HIV-vel élő emberek is teljes életet tudnak élni a gyógyszeres kezelés mellett, és így – a kezeléssel – el sem jutnak az AIDS-betegség stádiumába, sőt: vírusszámuk olyannyira lecsökken, hogy nem tudnak másokat sem megfertőzni.

A 80-as években, amikor senki sem értette igazán, hogy mi történik, a HIV elkerülhetetlenül AIDS-betegséggé fejlődött, és sokan belehaltak.

Emiatt kritizálják gyakran a Reagan-házaspárt, amiért nem reagáltak időben a helyzetre. A kabinet passzivitása annak is volt köszönhető egyébként, hogy akkoriban betegség által leginkább érintettek az LMBTQ közösség tagjai voltak, akik, hát, finoman fogalmazva sem voltak privilegizált kisebbség egy konzervatív kormány alatt. (Meleg szeretettel ajánlom az Angyalok Amerikában című minisorozatot, valamint az És a zenekar játszik tovább c. filmet.)

Noha az Egészségügyi Világszervezet (WHO) már 1983-ban konferenciát tartott az AIDS-ről, a Fehér Ház nem törte magát, hogy megfékezze a járványt. Az elnökre nagy befolyással bíró first lady sem igazán rágta a küszöböt, hogy férje tegyen valamit. Nancy akkoriban ugyanis éppen a korszak egy másik nagy problémáját, a drogokat tűzte harcának zászlajára. Kampányának jelmondata ez volt:

Csak mondj nemet

Hozzám hasonlóan kb. ennyit váltott ki ez a kampány az amerikai közvéleményből is, hiszen nem a probléma gyökerét célozta (ártalomcsökkentés? hahó?), és meg sem próbálta megérteni, hogy a függőség egy betegség, nem pedig választás.

A HIV/AIDS krízishez hasonlóan itt a drog elleni harcban sem igazán képezte ki magát a Fehér Ház, sem Nancy, és ennek pontosan az lett az eredménye, amire számítani lehetett: totális kudarc, ami inkább félelmet és tudatlanságot gerjesztett, ráadásul a legsérülékenyebb állampolgárok csoportjait hagyta teljesen cserben.

Nancy férje fölötti hatalmánál fogva megtehette volna, hogy ráveszi Reagant, hogy beszéljen a járványról, ami a hazája állampolgárait gyilkolja éppen. Nem mintha félénk lett volna az országot akkoriban sújtó kérdésekről beszélni.

“Személyesen nem volt a melegek ellen”

– mondta Richard Socarides, egykori fehér házi tanácsadó, hozzátéve:

“De amikor az országnak vezetőre lett volna szüksége, Reagan nem állt ott, és a felesége — aki tehetett volna ennél többet is — szintén nem lépett előre. Ez elég rossz fényt vet mindkettejükre.”

A hollywoodi színészi múltjával és egy szintén színésszel történő házassága okán Nancy csillogó életmódjáról és divatérzékéről is ismert volt, ráadásul természetesen számos hollywoodi barátja volt, például Rock Hudson vagy Elizabeth Taylor.

A first ladyt gyakran említik úgy, mint a Stílus First Lady-je, sok fotóösszeállításban csodálhatjuk meg ruhakölteményeit, ugyanakkor a divattal foglalkozókkal meglehetősen bonyolult kapcsolata volt, figyelembe véve, hogy a divatot már akkoriban is LMBTQ emberek működtették. Érzékelhető tehát itt egy finom disszonancia: a melegek, mint a divatot megteremtő, működtető, létrehozó emberek, illetve Nancy, mint a stílusikon és az ő politikája között.

Adolfo Sardina, aki gyakran öltöztette a first ladyt, elmondta, hogy sosem beszélgettek politikáról.

“Reagan asszony a legkedvesebb ember a világon és szeretem őt”

– mondta. Sardina egyébként azonos nemű partnerével él együtt.

A Reagan-házaspárt aztán egy közeli barát AIDS-betegség miatti halála vette rá arra, hogy komolyabban foglalkozzon a járvánnyal.

A Rock Hudson-ügy

Rock Hudson amerikai színész-sztár a nők bálványa volt világszerte. Annyi volt a bibi, hogy egyébként meleg volt, de olyan korban volt híres, amikor erről nem lehetett beszélni, mert tönkrement volna a karrierje, ezért csendben maradt.

Elkapta a HIV-vírust, a 80-as évek közepére kifejlődött nála az AIDS-betegség.

Ő lett az első prominens amerikai közszereplő — ma úgy mondanánk, celeb –, aki a betegségével azonnal a hírek élére került.

Rock Hudsont 1984. június 5-én diagnosztizálták HIV-pozitívként, mindössze három évvel azután, hogy az orvosok egyáltalán megismerték a HIV-járványt. Hudson titkolta állapotát és tovább dolgozott, miközben országról országra járt, ahol próbált gyógymódot keresni, vagy legalábbis lassítani az állapota romlását. A kezelések sikertelenül jártak, visszatért az USÁ-ba, Los Angeles-i otthonába, itt is halt meg 1985. október 2-án, 59 éves korában. Hudson sajtósa 1985. július 21-én még azt nyilatkozta, hogy ügyfele operálhatatlan májrákban szenved, és tagadta, hogy AIDS-beteg lenne. Négy nappal később a filmsztár francia sajtósa azonban megerősítette, hogy a férfi AIDS-ben szenved.

1985. júliusának egy szép vasárnapján Rock Hudson összeesett a párizsi Ritz hotelben, miután bejelentkezett. Azonnal megvizsgálta a hotel orvosa, és tüstént a párizsi amerikai kórházba vitette. Az 59 éves színész, aki az amerikai férfiideál megtestesítőjeként élt a köztudatban, a 80-as évek közepére már korántsem nézett ki úgy, mint aki valóban egy ország ikonja. Törékenynek, betegnek tűnt, a légitársaság alig engedte fel a repülőgépre, amivel Párizsba ment volna.

Akkor még kevesen tudták, de Hudson azért ment Párizsba, mert abban bízott, hogy egy bizonyos francia orvostól és kórháztól kezelést kaphat AIDS betegségére.

Olyan kezelést, amit még egy prominens, gazdag színész sem kaphat meg az Egyesült Államokban 1985-ben.

Ezért hát Párizsba ment, hogy ismét felkeresse dr. Dominique Dormant katonaorvost, aki előző év őszén már kezelte őt AIDS-betegsége miatt. Dormant szeretette volna átvitetni Hudsont a katonai kórházba, de nem sikerült (amerikai állampolgárokat nem fogadtak), sőt arra sem kapott engedélyt, hogy meglátogassa páciensét az amerikai kórházban.

Hudson asszisztense, Mark Miller azonnal Párizsba repült. Ott találkozott a filmsztár francia sajtósával, Yanou Collart-ral, majd csatlakozott hozzájuk az amerikai sajtósa, Dale Olson is. A trió kétségbeesetten próbálta elérni, hogy a haldokló színészt a katonai kórházba vihessék. Ez a 10 nap próbálkozás aztán megváltoztatta a történelmet, amint a világ megismerte, hogy Hudson meleg, ráadásul AIDS-ben haldoklik.

Nancy keresztbe tesz

Mihelyt ez kiderült, az amerikai közvélemény egész másként kezdte nézni a problémát.

“Ha Rock Hudson elkaphatja, akkor a jó emberek is elkaphatják. Ez csak egy betegség, nem egy morális csapás”

– mondta William Hoffmann a People magazinnak 1985-ben. Bill Misenhimer, az Amerikai AIDS Kutató Alapítvány (AmfAR) első elnöke azt mondta:

“Egy AIDS-aktivista nézőpontjából Rock Hudson nyilatkozata a legjobb dolog volt, amióta az AIDS-krízis elkezdődött, mert az emberek végre egy nevet is tudtak társítani a betegséghez.”

Rock Hudson, Nancy Reagan és Ronald Reagan
Rock Hudson (b), Nancy Reagan (k) és Ronald Reagan (j), a mexikói elnök tiszteletére rendezett vacsorán 1984. május 15-én.

Volt azonban egy meglehetősen bizarr emberi epizódja is Rock Hudson halálának, és mily véletlen, ebben is szerepel Nancy Reagan.

Amint Hudson épp a halálos ágyán fekszik a kórházban, Olson kétségbeesett táviratot küld Reagan-éknek a Fehér Házba, segítségért könyörögve a beteg átszállításához.

A világon mindössze egyetlen kórház képes a megfelelő orvosi kezelést biztosítani, hogy Rock Hudson életben maradjon vagy legalábbis enyhítsék a betegségét

– írta Olson.

A publicista abban bízott, hogy egy Fehér Háztól érkező udvarias kérés hatására a katonai kórház parancsnoka megadja az engedélyt, hogy a beteget beszállíthassák.

A first lady azonban visszautasította a kérését, mondván: helytelen lenne, ha ilyen szívességet tennének Hudsonnak, mert úgy tűnne, hogy “kivételeznénk a személyes barátainkkal”, és azt javasolta a férfinak, forduljon inkább a párizsi amerikai nagykövetséghez. Hudson pár hónap múlva belehalt a betegségbe.

Ez az indok meglehetősen szemellenzősen hangzik Peter Staley aktivista szerint:

“Elég fura, hogy ezzel az indokkal utasították vissza, hiszen elég gyakran tettek személyes szívességeket a Hollywood-i barátaiknak a Fehér Házi tartózkodásuk alatt”

– kiemelve, hogy Reagan elnök egy ízben személyesen járt közben, hogy segítsen egy pénzgyűjtő akcióban, amit Bob Hope vezetett.

“Biztos vagyok benne, hogy ha Bob Hope feküdt volna ott abban a kórházban valami ritka, gyógyíthatatlan rákkal, az Air Force One-t küldték volna, hogy megmentsék. Nem kerülhetjük meg azt a tényt, hogy otthagyták Rock Hudsont meghalni. Amint világos lett, hogy ő is ebben a fura, ijesztő homoszexuális járványban szenved, olyan nemkívánatos és mellőzött lett, mint a többiek”

– tette hozzá Staley.

Arcot a betegségnek

Amikor Hudsont AIDS-betegséggel diagnosztizálták 1984 nyarán, egy olyan országban élt, ahol például az American Airlines légitársaság elnöke a repbulikánus gyűlésen azzal a viccel nyitott meg egy reggelit, hogy szerinte az angol “gay” szó egy mozaikszó arra, hogy “got AIDS yet?”, azaz “már AIDS-es?”.

A betegség még mindig rejtély volt, noha tömegével haltak meg emberek. A járványügyi hivatal már 1981. júniusában publikálta a hírlevelében az emelkedő mortalitási adatokat, az AIDS-t még 1984-ben is úgy tekintették, mint ami csak a meleg férfiakra és kisebb mértékben az intravénás droghasználókra veszélyes.

Hiába nőtt a halálozások száma, a “meleg pestisről” szóló diskurzus továbbra is tabu maradt sok helyen, beleértve a Fehér Házat is. Koop fentebb már említett hírleveléig kellett várni, hogy a közbeszéd széles tömegeihez is eljussanak az AIDS-ről szóló információk.

Hudson halálával a nemzet jobban megismerte a betegséget, emberközelibb lett a járvány, és egyre nagyobb nyomás nehezedett a Reagan-házaspárra, hogy tegyenek valamit.

“A Fehér Ház rendkívül ellenálló volt a nyomással szemben. Azonban Rock Hudson csúcskategóriás filmsztár volt és halála sokban hozzájárult ahhoz, hogy Reagan-ék végül reagáltak”

– mondta Gary Pudney, aki Elizabeth Taylornak dolgozott éppen a színésznő első adománygyűjtő kampányán az AIDS-kutatás javára.

Elizabeth Taylor, aki akkoriban a világ egyik legismertebb színésznője volt, pontosan tudta, hogy ahhoz, hogy a Fehér Ház lépjen valamit, Nancy-n keresztül vezet az út. A first lady első reakcióját Taylor kérésére úgy írják le, hogy “meglehetősen hűvös”, azonban két év múlva (!) Reagan elnök már ott ült az AmfAR gálavacsoráján.

Elizabeth Taylor beszél az AmfAR egyik rendezvényén. Fotó: Elizabeth Taylor AIDS Foundation

Volt azonban egy emlékezetes esemény is ezen a gálavacsorán, ami abból származott, hogy az elnök és bizalmasai éveken keresztül félrenéztek.

“Reagan beszédírói semmit sem tudtak az AIDS-ről, szóval konkrétan mi írtuk meg a beszéde első felét, ahol az elnök együttérzésről, igazságról, gondoskodásról beszél – csupa jó dologról. Megkértük, semmi esetre se beszéljen a kötelező tesztelésről, mert az sem tudományosan, sem jogilag, sem orvosilag nem indokolt. Mondtuk nekik, hogy ez rendkívül dühös reakciókat szülhet a közvélemény részéről. De Reagan egyik tanácsadója átolvasta a szöveget, és mégis beleírta ezt”

– mesélte dr. Mathilde Krim, az AmfAR egyik alapítója.

Elizabeth Taylor hagyta, hogy össztűz zúduljon az elnökre.

“Az elnök a kötelező tesztelésről beszélt, és emberek ugráltak fel a székeikből. Aztán elkezdték ekézni, ekkor én is felugrottam és azt mondtam: Ne legyetek udvariatlanok. Ő az elnökötök és ma este a mi vendégünk.”

– mesélte Taylor.

A meglehetősen sértő beszéd ellenére a Fehér Ház végül teljesen elismerte az AIDS-krízist, ami leginkább a celebeknek köszönhető, semmint a járványban szenvedő tíz- meg tízezer állampolgárnak.

“Ha arcot tudsz adni egy problémának, például Rock Hudson tragédiája kapcsán, vagy bármilyen más módon, akkor így el tudsz jutni apámhoz. Anyám tudta ezt, ezért próbált mindennek emberi arcot adni, hogy apám megértse.”

– mesélte Ron Reagan, az elnöki házaspár fia.

Annak ellenére, hogy Nancy Reagan first ladyként az élet sok más területén csillogó hírnevet ért el, szerepe abban, ahogy a férjére hatott, hogy cselekedjen vagy ne cselekedjen az AIDS-krízisben, egy meglehetősen mély vita tárgya az LMBTQ aktivisták között. A first lady halála napján Frank Conniff színész-író a twitterén azt írta:

“Pontosan olyan csöndben fogok maradni Nancy Reagan halála kapcsán, mint ő és a férje maradtak csöndben, amikor annyian haltak meg AIDS-ben a regnálásuk alatt.”

“Ha van pokol, akkor Ronald és Nancy Reagan is ott ég benne”

— mondta az Örök Tobzódás Nővéreinek (ez egy transzvesztita és vallási elemeket ötvöző és ezzel is figyelmet felhívó aktivista- és LMBTQ szervezet) egyik tagja.

Mivel a QUEERLIFE.CO/-nál nem hiszünk sem pokolban, sem mennyben, sem más hasonló tündérmesében, ezért csak azt szeretnénk mondani, amit eddig is: ismerjétek meg saját történelmeteket.


Lájkolj minket
facebookon!

Lájkolj minket facebookon.