redblek
redblek
2019. június 4. 09:19

Transzvesztita, transznemű és hajléktalan meleg embereknek köszönheted, hogy most nem börtönben ülsz

Hanem nyugodtan sétálgathatsz a pámpkin szpájsz láttéddal a Nagymező utcában az Alteregóig. És mindezt azért, mert 1969-ben fellázadt a Stonewall Inn melegbár közönsége. Akkor még nem sejtettük, hogy békaemb… egyszer majd Budapesten is lesz Pride. Ebben a cikkben a mámoros estének az összefoglalóját olvashatod.

tldr; Hosszú írás lesz, nyugodtan hozzál mellé kávét vagy cigit, és szánd rá az időt, hogy megismerd kicsit a történelmünket.

A Stonewall Inn egy kis étterem és night club volt (heteróknak), de a hatvanas évek közepén leégett. 1966-ban aztán a New Yorkot uraló Öt Család (az öt maffiacsalád) közül az egyik, a Genovese-család megvette. Fat Tony konkrétan 2000 dollárt fektetett a klubba, három másik faszi egyenként 500 dollárt, így 3500 dollárból alakították melegbárrá a leégett éttermet. Egész egyszerűen feketére festették a falakat, hogy a legkönnyebben eltakarják az égésnyomokat és ennyi, kész volt a klub.

Szóval a bárt a maffia üzemeltette, mint akkoriban a bárok többségét. Így korrupció is virágzott: hetente egyszer megjelent a rendőrbácsi és begyűjtötte a borítékot, hiszen a bárnak egyébként nem volt alkoholárusítási joga, de a hálapénzért cserébe félrenéztek. De ez még csak az egyik “kellemetlenség” volt, amit a vendégeknek el kellett viselniük.

Mivel a lefizetett rendőrségnek köszönhetően nem igazán volt hatósági kontroll a bár fölött, a tulajdonos Genovese-család ott spórolt, ahol tudott:

nem volt például folyóvíz a pultban,

hanem csak a hátsó udvarban volt vízcső. Ezért a mosogatást úgy oldották meg, hogy a pultban a kétmedencés mosogatót feltöltötték a műszak elején vízzel, és ott mosogattak egész nap, majd a műszak végén leengedték a vizet, és másnap ugyanez. El lehet képzelni a higiéniát. Nem volt elég pohár sem, így ha valaki visszahozta az üres poharát a pultba, megmerítették a kétes tisztaságú vízben, majd már töltötték is bele az italt a következő vendégnek.

Ennek köszönhetően kitört például egy elég jelentős hepatitis járvány a bár vendégei között, ami olyan mértékű lett végül, hogy már az USA egészségügyi minisztériuma akarta bezáratni a bárt. A WC-re sem igazán fordítottak nagy hangsúlyt, legtöbbször tömött sorokban álltak előtte, de akik bejutottak, azok sem köszönték meg: takarítatlan, eldugult fajanszok, mocsok és lepra.

A bárt leggyakrabban “A Pöcegödör” gúnynévvel illették, miután a le nem folyó szennyvíz komoly tócsákat képezett a mosdó kövén. Rendszeresek voltak a lefolyócsatornák dugulásai is, a mosdókból a szennyvíz gyakran a pult mosogatóiban tört fel.

De ha még ez sem elég, a hely konkrét fizikai fenyegetést jelentett a szórakozók életére: nem volt vészkijárat tűz esetére, nem volt hátsó kijárat, és csak egy szűk folyosó kötötte össze az elülső vendégteret a hátsó traktussal. Egy tűznek itt nagyon súlyos következményei lettek volna. Az pedig, hogy a piát vizezték, ma sem újdonság a melegbárokba járó közönségnek. A maffia mohó, na.

A Stonewall Inn bár alaprajza
A Stonewall Inn bár alaprajza

Mivel azonban akkoriban a melegeknek szinte egyáltalán nem voltak találkozási helyeik, klubjaik, stb., mert a rendőrség sorra záratta be őket, ezért bárminek örültek, még a szaros vécéknek meg a felvizezett piának is.

A bárt egyébként Barack Obama egykori amerikai elnök 2016. június 24-én nemzeti emlékhellyé nyilvánította.

De mi is történt aznap este?

1969. június 28-ának kora hajnalán járunk, a Greenwich Village-i Stonewall Inn bár vendégei önfeledten szórakoznak, a hangulat a tetőfokán. Aztán 1 óra 20 perckor 7 rendőr jelent meg a bejáratnál, ami azért volt szokatlan, mert a bár dolgozói (a rendőrséghez való korrupt kapcsolataik révén) minden razziáról jó előre tudtak. Az este folyamán két fedett rendőr valahogyan bejutott a helyre, hogy “vizuális bizonyítékokat” gyűjtsön, és az erkölcsrendészeti osztály kint, fedésben várakozó tagjainak jeleztek, hogy jöhetnek, ekkor kezdődött a hajnali razzia.

205 vendég volt aznap este a bárban.

A korábbi razziák gyakorlata szerint sorba akarták állítani a vendégeket, hogy elkérjék tőlük az igazolványaikat, illetve a bár alkoholkészletét is el akarták vinni. Az igazoltatások során, akiket nem tartóztattak le, azokat kiengedték a bárból, de ahelyett, hogy ők hazakullogtak volna, ott ácsorogtak a bejárat előtt.

És jöttek még sokan, a környező utcákból, barátok, ismerősök, lakosok, hiszen a környéken jellemzően melegek laktak. A tömeg egyre nagyobb és nagyobb lett az utcán. Ekkor még csendben és nyugodtan álltak a klub előtt, erőszaknak semmi jele nem volt, de a tömeg egyre csak nőtt. Nem voltak szlogenek, nem kiabáltak, semmi ilyesmi nem történt.

Mégis “volt valami a levegőben”, ahogy Edmund White író emlékezik, aki aznap este épp arra járt és látta a tömeget. Aztán amint a tömeg kint meghallotta, hogy állítólag a még a bárban bent tartott vendégeket megverik, előbb aprópénzt, majd sörösüvegeket kezdtek hajigálni a rendőrség járműveire. Ezek után kitört egy kis lökdösődés, amint egy nőt, akiről később kiderült, hogy Stormé DeLarverie (bár ezt egyesek vitatják), megpróbált egy rendőr megbilincselni és a rabszállítóba tuszkolni, de a nő minduntalan kiszabadult a bilincsből és visszafutott a bárba.

A nagydarab leszbikus butch Stormé négy rendőrrel is összeverekedett (később egyébként sokáig leszbikus bárok kidobójaként dolgozott), nem bírták lefogni, üvöltve káromkodott, majd egy rendőr alaposat ütött a fejére egy gumibottal. Ez volt a pillanat. Ekkor a nő a tömeg képébe üvöltött:

Mért nem csináltok már valamit?

Miután a rendőr végül betuszkolta őt a járműbe, akkor történt a robbanás.

A tömegből egyszerűen egy szempillantás alatt kitörtek az indulatok. A sok korábbi feszültségből, elnyomásból, megalázásból összegyúrt bomba gyújtózsinórja menthetetlenül begyulladt.

A tömeg megpróbál ellenszegülni a rendőröknek az ominózus estén. A képen azok a fiatal utcagyerekek, akik a Christopher Parkban aludtak, és meg akarták védeni az egyetlen menedéküket, a Stonewall Inn-t
A tömeg megpróbál ellenszegülni a rendőröknek az ominózus estén. A képen azok a fiatal utcagyerekek, akik a Christopher Parkban aludtak, és meg akarták védeni az egyetlen menedéküket, a Stonewall Inn-t

A rendőrök megpróbálták visszatartani a tömeget, ami még jobban felbőszítette őket. A történtek hallatára a környékről még többen érkeztek, és már mintegy 600 dühös ember állt szemben 8 rendőrrel és 2 rendőrnővel. A forradalomnak nem volt semmilyen előzetes szervezettsége vagy ürügye, a visszaemlékezők szerint egy teljesen spontán reakció volt az aznap esti rendőri fellépésre. Ahogy a rendőrök megpróbáltak a földre kényszeríteni néhány embert, ez tovább hergelte a tömeget. A zajongás és tumultus okán egyre csak özönlöttek a helyszínre a környékbeliek.

A tömeg szidalmazta a rendőröket, fémpénzt és sörösüvegeket dobáltak rájuk és az autóikra. Aztán egy közeli építkezésről téglákat hoztak és azzal dobálták őket. A melegekből egyszerűen előtört a hosszú ideje tartó megalázó elnyomásból származó düh, amit az őket vegzáló rendőrökön vezettek le.

David Carter történész írja: “Egyszerűen az az érzésünk volt, hogy elegünk van ebből a szarságból. Nem volt semmi fenyegető, amit bárki mondott volna bárkinek, hanem egyszerűen az elmúlt időszak sérelmei azon az estén csúcsosodtak ki azon a konkrét helyen. Egyáltalán nem volt egy szervezett demonstráció. Mindenki azt érezte a tömegből, hogy innen már nincs visszaút. Az utolsó szalmaszál volt. Ott akkor volt az ideje annak, hogy visszavegyük azt, amit már régen elvettek tőlünk. Mindenféle ember volt ott, mindenféle háttérrel és indíttatással, de ugyanaz a megaláztatás, düh, szomorúság hajtotta őket, és egyszerűen a saját útját járták az események. A legtöbb kárt a rendőrség okozta. Úgy éreztük, végre szabadságot szereztünk, vagy legalábbis megmutattuk, hogy szabadságot akarunk. Nem akartunk megint alázatosan hazakullogni – életünkben először határozottan a sarkunkra álltunk és ez meglepte a rendőröket. Volt valami a levegőben, a hosszú ideje nem tapasztalt szabadság illata, és mi harcolni akartunk érte. Hogy hogyan, azt akkor pontosan nem tudtuk, de a lényeg, hogy nem akartunk onnan csak úgy elmenni. És nem is tettük.”

Az este hősei voltak azok a hajléktalan meleg utcagyerekek is, akik a közeli Christopher Parkban aludtak és a Stonewallba jártak. Számukra az volt az egyetlen hely, ahol önmaguk lehettek, mert a korabeli közeg nem igazán nyújtott támogató közeget a meleg társadalmi kapcsolatok kiépítésének, az emberek közötti találkozásoknak és szórakozásnak. Szóval meg akarták védeni “az ő Stonewall-jukat”.

És harcoltak érte: ők voltak az elsők, a hajléktalan meleg fiatalok, akik elkezdtek lökdösődni a rendőrökkel.

Szemétdarabok, italos üvegek, kövek és téglák kerültek elő, és a társadalom – és a meleg közösség – e legszámkivettebb tagjai, az utcakölykök meg az utcai travi prostik kezdték el dobálni az addigra erődként elzárt bárt. Még egy parkolóórát is felszedtek, hogy faltörő kosként használva betörjék vele a bár bejáratát, ahol időközben elbarrikádozták magukat a rendőrök.

Sylvia Rivera így emlékszik:

Úgy bántok velünk [ti rendőrök], mint egy darab szarral. Nem, nem. Most mi jövünk! … Életem legnagyszerűbb pillanata volt.

A tömeg meggyújtott szemétdarabokat tuszkolt be a bár ablakán, amikor meglátták, hogy a rendőrök tűzoltótömlőt hoznak, hogy vízágyúval oszlassák fel a tömeget. Mi azonban már tudjuk, hogy hiába hozták a tűzoltófecskendőt, a bárban nem volt víz, így hatástalan volt a kísérlet, ez pedig felbátorította a tömeget.

Betörték az ablakokat és behatoltak a bárba. A rendőrök elővették a fegyvereiket, és lövés leadására figyelmeztettek. Valaki ekkor benzint locsolt szét a padlón, és meggyújtotta. A rendőrök tüzelésre tartották a fegyvereiket, de ebben a pillanatban megérkeztek a tűzoltók.

A tömeg és a rendőrség csatája 45 percig tartott.

A városi rendőrség erősítése megérkezett, hogy kimentse a rendőröket a bárból, akik a feléjük dobált tárgyaktól sérüléseket szenvedtek. Egy szemtanú, Bob Kohler, aki épp arra sétáltatta a kutyáját, már az összecsapás végére ért csak oda, és elmondása szerint a rendőrök olyan megalázottan léptek ki, mint még soha. “Ilyen még soha nem történt, hogy a rendőröket buzik alázzák a porba, ennek inkább a fordítottja szokott történni. Halálosan idegesek voltak ettől a rendőrök, és akit csak lehetett, le akarták csukni. De a legnagyobb ellenállást a transzvesztiták tanúsították: olyan harciasan álltak ellen, amit még nem láttam” – emlékszik Bob.

A megérkezett taktikai egység alakzatba állva akarta kiszorítani a tömeget az utcáról, akik örömujjongtak, énekeltek, a rendőrök azonban kitolták őket az utcából. Kiszorítósdi kezdődött, amolyan Tom & Jerry játék, az egyik saroktól a másikig, összevissza rohangáltak a tüntetők az épületblokkok körül, meglehetősen szokatlan játékot játszva a rendőrökkel.

Hajnali 4-re nagyjából kiürült az utca. Végül 13 embert tartóztattak le, négy rendőr sérült meg, több embert kórházba kellett vinni. A bár teljesen lepusztult az összecsapásban, minden szét volt zúzva, használhatatlanná vált.

Az utóhatások

Az összetűzések kisebb intenzitással, de még hat napig tartottak a környező utcákban és a parkban. A történtek híre azokhoz is eljutott, akik nem voltak ott az éjszaka. Sokakat megindított az esemény, érezték, hogy itt az idő tenni valamit.

Ez volt az a pillanat, amikor szárba szökkent a meleg mozgalom. Megalakult a Gay Liberation Front, a Gay Activists Alliance, és már a következő évben, 1970. június 28-án megvalósult gyakorlatilag az “első pride”. Ekkor még Christopher Street Liberation Day-nek hívták. 1971-ben még több amerikai város csatlakozott, és ők is megtartották a megemlékező felvonulást. Két éven belül szinte minden nagyobb amerikai városban, Kanadában, Ausztráliában és Nyugat-Európában megalakultak a melegjogi csoportok.

Azóta a világon számos városban tartanak júniusban-júliusban meleg fesztiválokat és pride-ot, amiket többféle névvel is illetnek. Az angol nyelvterületen leggyakrabban Pride-ként említik az eseményt, nálunk Magyarországon is így van, a német területeken viszont a Stonewall Inn elhelyezkedéséről Christopher Street Day-nek (CSD) hívják az eseménysorozatot.

Azonban nem volt minden fenékig tejfel: az aktivista csoportokban is felütötte a fejét a ma is oly jellemző kirekesztés: a nem, a faj, az osztály, az ideológia, a feminizmus különféle értelmezései hamar akadállyá váltak, ez azonban egy újabb hosszú cikk témája lehetne.

A kirekesztettek

A lázadás két ikonikus alakja volt a transz Sylvia Rivera, valamint a drag queen Marsha P. Johnson.

Sylvia iskolapéldája egyébként a meleg közösségben is meglévő (ön)gyűlöletnek és kirekesztésnek: transzneműként annál többet nem is tehett volna a meleg/transz felszabadítási mozgalomért, mint amennyit életében tett, és mit kapott mindezért cserébe? Bebörtönözték, megverték, a melegek is gyűlölték, pedig egész életében értük küzdött, kidobták a lakásából, hajléktalanként élt majd májrákban halt meg 2002-ben, 50 évesen. Sohasem fogadta be a meleg társadalom. Sylvia a transz mozgalom ikonja és origója, nélküle nem beszélhetünk transz aktivizmusról. Kilépett a rivaldafénybe a transz témával, és szembeállította az embereket a transzneműek hétköznapjaival és problémáival. Sokak szerint Sylvia volt a modern transz mozgalom Rosa Parks-a.

Jóbarátjával, Marsha P. Johnsonnal együtt voltak gyakorlatilag az arcai az akkoriban kibontakozó meleg mozgalomnak és felszabadítási csoportoknak. Együtt alapították meg a hajléktalan fiatal transzvesztitákat, meleg fiatalokat (igen, utcán élő meleg kiskorúakat is!) és transz nőket segítő STAR (Street Transvestite Action Revolutionaries) csoportot, Marsha pedig létrehozta a Meleg Felszabadítási Frontot is. Marsha rendkívül közismert, közkedvelt és extravagáns szereplője volt a New York-i meleg életnek és éjszakának, gyakorlatilag a Christopher Street polgármestereként hivatkoztak rá. 1987-től az AIDS aktivizmusból is kivette a részét egészen 1992-ben bekövetkezett haláláig. Holttestét a Hudson folyóban találták meg a 92-es pride után néhány nappal.

A rendőrség szerint öngyilkosság történt, barátai és ismerősei szerint viszont gyilkosság áldozata lett.

Ma sincs erre egyértelmű válasz, és többek között ezt a kérdést is boncolgatja a 2017-es dokumentumfilm, a Marsha P. Johnson élete és halála.

Tény, hogy nem az a konkrét 1969. június 28-a hajnala volt a melegmozgalom kiindulópontja, tehát nem másnap reggel azonnal alakultak meg a melegjogi csoportok. De katalizátora és táptalaja volt az összecsapás annak, hogy szárba szökkenjen a mozgalom – és annak, hogy a melegek végre szembeszálljanak az őket elnyomó hatalommal.

Ezt az éjszakát és azokat az embereket ünnepeljük minden azóta megtartott pride-on, akik elérték, hogy most ezt a cikket olvasgathatod a mobilodon vagy a laptopodon, ahelyett, hogy a börtönben erőszakolnának éppen halálra vagy elektrosokk terápiával kezelnék a csinos kis fejedet.

Ezt az eredményt a még a mai napig is megvetett, lenézett és kiközösített meleg utcagyerekeknek, transznemű és transzvesztita embereknek köszönheted.

Igen, azoknak a transz és transzvesztita embereknek, akiket pár éve elegánsan megkért a Budapest Pride szervezőbizottsága, hogy ne vegyenek részt a felvonuláson.

Azon a felvonuláson, amin egyébként ŐKET (mármint nem a Budapest Pride szervezőbizottságát) ünnepeljük, hogy elérték nekünk azt, ahol jelenleg tartunk.

A cikk végén szeretném egyúttal fel is hívni a figyelmeteket arra, hogy ahonnan egyébként a felnőtt filmeket is beszerzitek, ott különféle dokumentumfilmekkel is lehet találkozni. Például Stonewall-ról vagy Marsha P. Johnson-ról szólókkal is.

Nézzétek meg ezeket a filmeket, hiszen történelmünk részei. És tudjátok, az van, hogy aki nem ismeri vagy nem tanul a saját történelméből, az arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.

Ismerjétek ezért a saját történelmünket.


Lájkolj minket
facebookon!

Lájkolj minket facebookon.